Mexikói kultúra

 

 

Az ősi magaskultúrák kulcsa a korabeli mexikói népek dualista világképe, amely egyaránt tükröződik a vallásban, az építészetben, a várostervezésben, a festészetben és szobrászatban, a zenében. Eszerint az élet születés és elmúlás szakadatlan folyamata, amit a természet, az istenek akarata irányít. Ebből következően az ősi Mexikó legfontosabb istenei a napisten és esőisten voltak.

Az ősi magaskultúrák

Az olmékok a Mexikói-öböl partján, a mai La Venta helyén már Kr. e. 1200 körül megalapították kulturális központjukat, melynek monumentális szobrait és oltárait 1939-ben fedezték és tárták fel. Az olmékoknak s később a zapotékoknak – a mai Oaxaca közelében lévő piramisvárosuk, Monte Albán révén – döntő vallási, művészeti, építészeti hatásuk volt valamennyi későbbi mexikói kultúrára. Az építőművészet legjelentősebb alkotásai a 7 vagy 13 szintes (ennyi mennyország volt a különböző mexikói mítoszokban) lépcsős piramisok: itt rendezték kultikus szertartásaikat, gyűléseiket, rituális játékaikat és táncaikat, s ezek voltak az áldozati helyek.

 

Csak 1939-ben fedezték fel La Ventában az olmékok mintegy 3000 éves hatalmas szobrait.

Az ősi Amerika legnagyobb piramisai Teotihuacánban vannak: a 63 méter magas Nappiramis 225×222 méteres alapterülettel és a 42 méter magas Holdpiramis 150×120 méteres alapterülettel (mindkettő a Kr. u. 5. évszázadból). A piramisokat domborművekkel és festményekkel díszítették. Az egyik legszebb a Teotihuacán „citadellájában” lévő Quetzalcóatl-piramis. A maja kultúra a Yucatán-félszigeten körülbelül ugyanakkor élte fénykorát, mint a Teotihuacán-kultúra (Kr. u. 200—700). Nagy városokat, politikai és kulturális központokat – mint Palenque, Bonampak vagy Uxmal – elsősorban a „klasszikus priódusban” (300—900) építettek. A várost a kőpiramis-templom határozta meg, melynek lábánál számos melléképület is volt. Építészeti újítás a „hamis ív”: egy lépcsőzetesen formált boltozat, melyet azonban csak kisebb terek befedésére tudtak alkalmazni. A maják már egy- és többemeletes, oromzatos házakat is építettek. Mesterei voltak a domborműszobrászatnak, a kerámiának, a falfestészetnek.

 

Az ősi Mexikó leghatalmasabb építménye: a 63 méter magas Nappiramis Teotihuacánban.

Közép-Mexikóban a 10. században alapította a fővárost Tollant (Tulát) a legendás tolték király, Quetzalcóatl; a város Teotihuacán művészeti és kulturális hatása alapján épült. Újdonság volt viszont az udvari „reprezentációs stílus”, amely leginkább az építészetben jelent meg. A toltékok fedezték fel az oszlopot, mint fontos szerkezeti elemet, ezáltal a piramisok belső terét – például a „Hajnalcsillag templomát” – tágasabbra, világosabbra tudták kiképezni. Az épületek hatását csak fokozták az egész piramist körbevevő színes domborműfrízek. Amikor a 10. század végén a toltékok, elűzetvén Tollanból, benyomultak a Yucatán-félszigetre, építészetük elegyedett a majákéval. A „maja-tolték kultúrák szimbiózisának” csúcsa Chichén Itza városa volt, amely kiterjedésével és lenyűgöző méreteivel messze felülmúlta Tollant. A város egyik legszebb építménye az „El Castillo”-nak nevezett nagy piramis, tetején szentéllyel, melyhez mind a négy oldalról meredek lépcső vezet fel.

 

A jádéból faragott jaguárfej is bizonyítja a magaskultúrák művészetének kifejező erejét.

Az aztékoknak viszont nem volt saját kultúrájuk, amikor a 13. században benyomultak Mexikóba; Teotihuacán és Tollan kultúráját tették magukévá. Harcias létük vallásukban és művészetükben is visszatükröződik. Főistenük Huitzilopochtli, a hadi- és napisten volt, akinek naponta emberáldozatot – rendszerint hadifoglyokat – mutattak be. Az azték kultúra – építészet, szobrászat, kerámia – monumentális.

 

Az ősi Mexikóban derűs szemléletet sugárzó műveket is készítettek: kerámiafigura a Veracruz-kultúra időszakából.

„Új Spanyolország” – a gyarmatosítás művészete

A mai Mexikó kultúrájára a csaknem 300 évig tartó gyarmati uralom is rányomja bélyegét. A konkvisztádorokat rövidesen – már a 16. század elején – misszionáriusok követték „La Nueva España”-ban, „Új Spanyolországban”, ahogy Hernán Cortés Mexikót elnevezte. A szerzetesek a hittérítés során rövidesen jelentős egyházi építményeket emeltettek. A gyarmatosítás művészetének két korszaka van: az elsőben csupán másolták az európai mintákat, a másodikban már merítettek a helyi hagyományokból is. Így jött létre a jellegzetes gyarmati stílus, melyben a spanyol művészet elemei az indián kultúra forma- és színvilágával keveredtek. A stílusok szimbiózisát jól példázza Mexikóváros impozáns székesegyháza. A 16. században egy azték templom alapjaira kezdték építeni, úgynevezett Herrera stílusban, s végül is a 18. században készült el, barokk stílusban. Az indián kerámia- és agyagművészetnek köszönhető, hogy a 17. század végétől sok templom homlokzatát csempével és cseréppel borították.

 

A csillagászat nagy szerepet játszott a maja kultúrában: A Chichén Itzái csillagvizsgáló.

Mexikó önálló kultúrája

Mexikónak csak a függetlenség kivívása után, fokozatosan alakulhatott ki saját kultúrája, amely a 20. század elejétől végképp megszabadult gyarmati kötelékeitől. Az 1910-ben kirobbant polgárháború hatására született a politikus szellemű, monumentális „forradalmi művészet”, amely a mexikói festők kiáltványa szerint „szocializálni akarja a művészet kifejezési formáját.” Ma már köz- és magánépületeken hatalmas freskók százai bélyegzik meg a nép kizsákmányolását, és dicsőítik az osztályharcot, Mexikó társadalmi fejlődését. A „muralismo”-nak is nevezett festészet úttörője José Clemente Orozco (1883—1949), David Alfaro Siqueiros (1896—1974), Diego Rivera (1886—1957) és felesége, Frida Kahlo (1910—1954) volt. Nemzetközi hírnévre tett szert a modern mexikói építészet is: legismertebb alkotói Juan O’Gorman (Mexikóváros egyetemi könyvtára), Felix Candela (a sugárzáskutató laboratórium héjszerkezetű teteje), Enrique Castañeda és Antonio Peyri (sportpalota).

A többi művészeti ágban – irodalom, színház, zene – kevésbé látványos a fejlődés. A legjelentősebb kortárs költő bizonyára Octavio Paz (1914—1998; Nobel-díj 1990), akinek műveiben a marxizmus, a szürrealizmus s a konkrét költészet olvad egybe. Marxista a regényíró Carlos Fuentes (1928—2012), aki a forradalom utáni időszak társadalmi konfliktusait ábrázolja. Juan Rulfo (1917—1986) az indián lakosság életével foglalkozott.

A mexikói filmművészet sokat köszönhet a spanyol emigráns filmeseknek, elsősorban Luis Buñuelnek, aki 1947-től 1955-ig számos realista, kritikai szellemű filmet forgatott Mexikóban.

Forrás: Ezerarcú világunk – Amerika (338-339. oldal) Dunakönyv Kiadó Budapest, 1992 ISBN 963 7961 04 6, ISBN 963 7961 05 3