Professional Documents
Culture Documents
A DAJKABÉKA ESETE
––
A VAK VÉLETLEN GYÖKEREI
1
1926. szeptember 23-án kora délután egy osztrák hegyi ösvényen
egy munkás jól öltözött férfi holttestére bukkant. A tetem ülő
helyzetben volt, háta a függőleges sziklafalnak támaszkodott;
jobbjában a pisztoly, amellyel főbe lőtte magát. Egyik zsebében
levelet találtak, melynek címzése így szólt: „Annak, aki megtalálja a
holttestemet.” Ez állt benne:
1
Mielőtt közelebbről is megismerkednénk Kammerer kísérleteivel,
meg kell próbálnom elmagyarázni, hogy voltaképpen miért is voltak
ezek a kísérletek oly igen izgalmasak, s hogy – ismét Richard
Goldschmidtet idézve – miért rázták fel az európai
biológustársadalmat. [11] A rövid válasz: ezek a kísérletek azt
próbálták igazolni, hogy a szerzett tulajdonságok örökletesek – a
gondolatot még Lamarck vetette fel. A szerzett tulajdonságok
kifejezés ebben az összefüggésben jelenti mindazokat a
testfelépítésben, készségekben, szokásokban és életmódban
bekövetkezett változásokat, amelyeken a szülőknél a környezettel
való dacolás, a hozzá való alkalmazkodás és az általa kínált
lehetőségek mind hatékonyabb kihasználására való törekvés során
bekövetkeznek. Más szavakkal: ezek a „szerzett tulajdonságok”
olyan, a faj létszükségleteinek szempontjából pozitív változások,
amelyek Lamarck szerint megjelennek az utódokban is. Ekképpen
tehát minden nemzedék nemcsak a szülők magatartásának
utánzásával való tanulás útján, de közvetlen, testi öröklődéssel is
hasznot húz az elődök erőfeszítéseiből. Egészen leegyszerűsítve: a
kovács kisfiának eleve az átlagosnál keményebb kis bicepsszel
kellene születnie, s a dagadó izmok kifejlődéséhez már nem kellene
annyi erőfeszítést tennie, mint atyjának, Miss Europa kislányának
pedig már valamivel keskenyebb lenne a dereka, s nem kellene
„teljesen” elölről kezdenie a koplalást. Ez persze erős túlzás. A
lamarckisták többnyire úgy vélik, hogy csak a tartós, több
nemzedéken át erőteljesen érvényesülő hatások eredményeképpen
kialakult, fontos tulajdonságok válnak örökletesekké. A
lamarckizmus lényege mindettől függetlenül az az elképzelés, hogy
a szülők erőfeszítései nem vesznek egészen kárba, hozadékuk egy
csekélyke része átvándorol az utódokba – s hogy éppen ez az
amőbától az emberig vezető evolúciós folyamat mozgatóereje.
Ebben rejlik az elképzelés hallatlan filozófiai vonzereje, amely
egészen Hippokratészig visszamenőleg nyomon követhető. A
szerzett tulajdonságok örökletességének jelentősége az oktatásban
című ismeretterjesztő előadásában Kammerer ékesszólóan
védelmezi ezt a nézetet:
1
A következőkben röviden és leegyszerűsítve ismertetem
Kammerer munkásságát és legfontosabb kísérleteit. Ezek
mindegyikét a legkörültekintőbb és leggondosabb előkészítés,
sokféle ellenőrző művelet és gyakran a különböző technikák
kombinálása jellemezte; ezúttal azonban a kísérletek alapvető
céljainak ismertetésére szorítkozom, s a Függelékek, illetve az
irodalomjegyzékben felsorolt művek tanulmányozására kérem a
téma iránt behatóbban érdeklődő Olvasót.
Kammerer Közép-Európa hegységeiben és sík vidékein tett
hosszú, magányos kirándulásai, és a lakatlan dalmáciai szigetekre
tett három utazása során gyűjtötte be kísérleti példányainak zömét.
Przibram professzor társaságában egy alkalommal részt vett egy
szudáni utazáson is; ekkor az intézet számára gyűjtöttek trópusi
állatokat. Idegenkedett attól, hogy a hivatalos kereskedőktől
vásároljon példányokat, minthogy ezek „használhatatlanok”;
kiéheztetettek vagy túltápláltak, idegbetegek, és gyakran párzásra
sem hajlandók, vagy éppen képtelenek. Érzékeny és kényes
teremtményeknek tartotta a hüllőket és kétéltűeket; utolsó
könyvében a dalmáciai szigeteken élő gyíkfajok lelkialkatának
különbözőségéről szóló hosszú és elbűvölő leírások olvashatók.
Leghíresebb kísérleteivel az volt a célja, hogy megváltoztassa
állatainak párzási szokásait, színüket és testfelépítésüket azáltal,
hogy természetes élőhelyüktől gyökeresen különböző körülmények
között (szokatlan hőmérsékletű és páratartalmú környezetben vagy
sárgás helyett sötét színű talajon) tartja és tenyészti őket – hogy
megállapíthassa: öröklődnek-e az alkalmazkodás során kialakult
újszerű jellegeik. Állítása szerint pedig öröklődtek – megesett, hogy
már a következő nemzedékben, máskor csak öt-hat, mesterséges
környezetben felnőtt nemzedék után.
2
Az első hosszas kísérletsorozatban Kammerer kimutatta, hogy a
Salamandra szaporodási módja megváltoztatható. A munka öt évig
tartott, és 1909-ben – Kammerer ekkor huszonkilenc éves volt –
meghozta neki a vágyva vágyott Sömmering-díjat (amelyet a
Frankfurti Természettudományi Társaság adományozott az arra
érdemeseknek a fiziológia tudományágában tett nagy fontosságú
felfedezésekért), miután a társaság egy tagja, Knoblauch professzor
megerősítette a bejelentett eredményeket.
A fent említett, gőteszerű, hosszú farkú kétéltűnek két faja él
Európában: az Alpokban honos fekete Salamandra atra, és a sík
vidéket kedvelő, foltos Salmandra maculosa. Utóbbi nősténye
évente egyszer vagy kétszer tíz-ötven lárvát hoz a világra, s ezeket
a vízben helyezi el. A lárvák ebihalszerűek, külső kopoltyúkkal,
amelyeket – más ebihaljellegeikkel együtt – néhány hónap múltán
elveszítenek, és valódi szalamandrákká alakulnak át. Az alpesi faj
nősténye a szárazföldön hozza világra egy vagy két utódját; ezek
már születésükkor meglehetősen fejlett, igazi kis szalamandrák;
anyjuk testében élték át a lárvaidőszakot.
Kammerer kísérlete lényegében abból állt, hogy a foltos
szalamandrákat mesterséges, hűvös és száraz alpesi környezetben,
az alpesi fajt pedig, vice versa, nyirkos és meleg, sík vidéki
körülmények között próbálta tenyészteni. Az eredmények, amelyeket
az Archiv für Entwicklungsmechanik és a Centralblatt für Physiologie
című lapokban tett közzé 1904-ben, [22] illetve 1907-ben [23] –
Kammerer szavaival – „a szaporodási tulajdonságok teljes és
örökletes megváltozását” bizonyították. A száraz, hegyvidéki
környezetbe helyezett foltos szalamandra (néhány elpusztult
ebihalfészekalj után) két teljesen kifejlett szalamandrának adott
életet, úgy, ahogyan az az igazi, alpesi szalamandráknál szokás; a
meleg és nedves élettérbe helyezett alpesi faj pedig a száraz talaj
helyett a vízbe helyezte porontyait, amelyek nem kifejlett állatok
voltak, hanem a foltos szalamandrákéihoz hasonló ebihalak –
ráadásul minden szaporodási periódusban több és több. Ez – még
Richard Goldschmidt is elismerte – már önmagában is komoly
eredménynek számított.
A kísérlet második, kritikus lépése volt, hogy fel kellett nevelni
ezeket a „természetellenes” módon világra jött állatokat, tenyészteni
őket, és megfigyelni: mutatkoznak-e annak jelei, hogy a következő
nemzedék örökölte a szülők abnormális szaporodási viselkedését.
Ez igénybe vett néhány esztendőt, mert a szalamandrák csak
négyéves korukban (fogságban valamivel hamarabb) érik el
ivarérettségüket. 1903-tól kezdődően egy negyven „abnormális”
módon született állatból álló törzzsel folytatva a kísérletet, 1906 és
1907 folyamán elégedetten konstatálta, hogy hat fészekalj kis
szalamandra – kettő a foltos, négy pedig az alpesi fajból – született,
és ha különböző mértékben is, de minden állatka viselte a
mesterségesen megváltoztatott szaporodási mód látható jeleit.[12]
Kammerer következtetése szerint „a kísérletek oly egyértelműen
bizonyították a szerzett tulajdonságok örökletességét, hogy ennél
többet kívánni sem lehet”. [24]
Amikor Kammerer huszonkét esztendős korában megkezdte
szalamandrakísérleteit, eszébe sem jutott, hogy az öröklődés
lamarcki módjára keressen bizonyítékokat. „Ebben az időben – írta –
a weismannizmus és mendelizmus bűvöletében éltem, s a szerzett
jellegek e két elmélet egyike szerint sem örökölhetők.” [25] Csak
amikor látta, milyen mélyreható és céltudatos, külsőleges és
viselkedésbeli változásokat volt képes előidézni azáltal, hogy
megváltoztatta az állatok környezetét, ötlött fel benne a gondolat,
hogy megvizsgálja: vajon ezek a változások örökletesek-e. A fentebb
ismertetett eredményeket kommentálva írta: „Az egész kísérletet
réges-régen végrehajtotta maga a természet, létrehozva egy
szalamandrafajt, amely a magashegységekben él, ott, ahol
nincsenek a lárváknak megfelelő életteret nyújtó vízfolyások; a
fekete szalamandra, a Salamandra atra nyilvánvalóan a foltos
szalamandra leszármazottja, csak ivadékai anyjuk testében töltik el
fejlődésük lárvastádiumát... és csak kifejlett formájuk elérése után
születnek meg.” [26]
3
A foltos szalamandra igen alkalmazkodóképes kis jószág. A
körülményektől függően – mint láttuk – képes szárazon vagy a
vízben is életet adni akár lárva formájú, akár kifejlett utódainak.
Színezetét is úgy változtatja, mint a kaméleon, csak – a kísérletező
nagy bánatára – sokkal lassabban teszi. A példányok, amelyeket
Kammerer a Bécs körüli erdőkben összeszedegetett (Salamandra
maculosa, forma typica) szabálytalan nagyságú és elosztású sárga
foltokat viseltek egyébként fekete bőrükön. A következő, több mint
tizenegy évig tartó kísérletsorozatban az állatok egy csoportját
fekete, egy másik csoportot pedig világos, sárgás színű talajon
nevelte fel. Az első csoportban a sárga foltok mérete fokozatosan
csökkent, s a teljesen kifejlett, hatéves kor körüli állatoknál már
egészen aprók voltak. A másik csoport tagjainál ezek a sárga foltok
mind nagyobbak lettek, összeértek, és széles sávokat alkottak a
bőrfelületen. A kísérletnek ezt a részét mások hasonló eredménnyel
ismételték meg. Az is bebizonyosodott, hogy a színváltozást nem
valamiféle, az állat bőrére gyakorolt közvetlen kémiai vagy
fotokémiai hatás váltja ki; a folyamat közvetítője a központi
idegrendszer, amely ekképpen reagál a színre, amit az állat lát.[13]
Akárcsak a korábban ismertetett kísérlet esetében, itt is a második
lépés számított igazán; bebizonyítani, hogy az első nemzedéknél
bekövetkezett színváltozások örökletesek. Ha Kammerer szakmai
cikkei, fényképei és rajzai bizonyítéknak számítanak – örökletesek
voltak. A fekete talajon nevelt állatok hasonló körülmények között
született utódainak már csak egyetlen sornyi apró, sárga pötty
húzódott a hátuk közepén, s ezek a pöttyök is egyre kisebbek lettek,
és majdnem teljesen eltűntek, mire az állatkák elérték felnőttkorukat.
A sárga talajon élő szalamandrák utódainak hátán születésükkor két
széles, sárga foltsor húzódott; a foltok hamarosan egy-egy széles
sávvá olvadtak össze, s a harmadik nemzedék háta már „egyöntetű,
tiszta kanárisárga volt”. [27] Évekkel később egy, a nagyközönségnek
szánt könyvében Kammerer a következőket írta: „Számomra is
teljességgel váratlan volt, hogy a második nemzedéknél a
szabálytalan elhelyezkedésű foltok szimmetrikus sorokká vagy
sávokká rendeződtek át. A két kísérletsorozat (a fekete, illetve a
sárga talajon való tenyésztés) oly szépségesen egészítik ki egymást,
hogy az ember csak ámul a precizitáson, amellyel az eleven anyag a
környezetére reagál. Ha valaki a sárga és a fekete festéket
felcserélve festené meg az egyik sorozat példányait, nagyjából a
másik csoporthoz tartozó állatok képe lenne az eredmény.” [28]
Nem részletezem tovább a kísérletet. A későbbiekben
hajmeresztő cifraságok következtek, például: a sárga talajhoz
alkalmazkodott szülők ivadékait Kammerer fekete környezetbe, a
feketéhez szokottakéit pedig sárga talajú terráriumba helyezte, így a
feltételezett színörökségnek konfliktusba kellett kerülnie az állatok
aktuális alkalmazkodási szükségleteivel. Gondosan kidolgozott
keresztezéseket és petefészek-átültetéseket is végzett, hogy
bebizonyítsa: az örökletes változások a Mendel-törvényeket követik,
s ekképpen elérjen „valamiféle békekötést a mendelizmus és a
lamarckizmus között”.
Bárhogyan értelmezzük is Kammerer eredményeit, kísérletei
úttörő jelentőségűek voltak, és joggal keltették fel Európa
biológusainak érdeklődését. Az ember azt gondolná, hogy
kutatócsoportok tucatjai indultak el a kísérletezés újonnan felfedezett
ösvényein. Nem ez történt. Egyetlenegy komoly kísérletet sem tett
senki, hogy megerősítse vagy megcáfolja Kammerer eredményeit.
4
Kammerer egész munkásságából egy csúf kis állattal, a
dajkabékával (Alytes obstetricans) végzett kísérletei keltették a
legnagyobb szenzációt.
A legtöbb béka- és varangyfaj a vízben, az Alytes azonban a
szárazon végzi a párosodást. A vízben történő párzás során a hím
mellső lábaival átöleli a nőstény derekát, és igen sokáig – olykor
hetekig – nem is engedi el, míg csak ki nem bocsátja a petéket,
amelyeket aztán a hím spermájával megtermékenyít. Hogy biztosan
tarthassa a síkos, nyálkás bőrű nőstényt, a hím tenyerén és ujjainak
belső oldalán a párzási időszak elején sötétes duzzanatok
keletkeznek, amelyekből aztán apró szarukinövések – úgynevezett
párzóbütykök – bukkannak elő. A dajkabékának azonban, minthogy
a szárazföldön párzik, s nőstényének bőre is viszonylag száraz és
érdes, efféle párzóbütykökre nincs szüksége. A nőstény petéinek
tömegét hosszú, kocsonyás szálakhoz tapasztva bocsátja ki; a hím,
miután megtermékenyítette, hátsó lábai köré tekeri a petefüzéreket,
s hordozza őket, míg ki nem kelnek az ebihalak; innen a faj neve is:
dajkabéka.
Kammerer feltételezte, hogy ha több nemzedéken át vízben való
párzásra készteti az állatokat, kifejlődnek náluk is a párzóbütykök,
mint szerzett, de öröklődő vonás. Természetesen felmerülhet az
ellenvetés – Kammerer maga is megfogalmazta – ‚ hogy az Alytes
valamikor a távoli múltban egy „normális”, vízben élő és
párzóbütykökkel is rendelkező varangyfajból alakult ki, tehát a
bütykök megjelenése sokkal inkább lenne atavizmusnak, egy hajdani
jelleg előbukkanásának, semmint újonnan szerzett vonásnak
tartható. A cambridge-i Natural History Society előtt 1923-ban tartott
emlékezetes előadásában mondta: „Igen gyakran merül fel
ellenvetésként az atavizmus; nem egészen értem, hogy miért éppen
ezeket a kísérleteket tekintik experimentum crucis-nak. Véleményem
szerint semmi esetre sem szolgáltatnak meggyőző bizonyítékot arra,
hogy a szerzett tulajdonságok örökölhetők.” (Kiemelés tőlem – A. K.)
[29] Mindenesetre egy szerzett – adaptív vagy readaptív – vonás
örökletes rögzülése feltétlenül elgondolkodtató jelenség, amely „a
környezetnek semmi köze a csíravonalhoz” elmélettel igen nehezen
összebékíthető. Vagyis: meglehetősen paradox, hogy míg maga
Kammerer kisebbítette a párzóbütykök megjelenésének
jelentőségét, és tagadta, hogy a jelenség a szerzett tulajdonságok
örökletességét bizonyítaná, ellenfele, Bateson éppen ebben látta az
experimentum crucis-t; ezt tartotta Kammerer „legdöbbenetesebb”
[30] kísérletének; a „döntő megállapításnak... amely, ha igazolható,
igen sokban segítheti elő Kammerer ügyét” [31] Egy kommentátor
szerint a szalamandrakísérletek sokkal jelentősebbek, hogysem
hallgatni lehessen róluk, s ha valakit jobban izgatnak a
párzóbütykök, az olyan, mintha a szúnyogokat figyelve nem venne
észre egy tevét.
Akárcsak az alpesi és a sík vidéki foltos szalamandrával végzett
kísérleteknél, első lépésként ezúttal is módosítani kellett a dajkabéka
szaporodási körülményeit. Kammerer természetellenesen magas
hőmérsékletre (25-30 C fokra) fűtötte fel a terráriumokat, ám
elhelyezett bennük egy-egy, hűvös vízzel teli medencét, s így vette
rá az állatokat, hogy mind több időt töltsenek a vízben, később pedig
ott is párosodjanak. Csakhogy a vízbe kerülő peték azonnal
megduzzadtak, nem tapadtak oda a hím lábaihoz, és lesüllyedtek a
medence fenekére, ahol legnagyobb részük elpusztult. Már az is
hallatlan bűvészmutatvány volt, hogy Kammerernek sikerült
megmentenie néhány ilyen „vízi petét”, kikeltetni őket és felnevelni
az első, vízben nemzett Alytes-generációt. Mint már említettük, dr.
Boulenger, a londoni Natural History Museum kurátora és Bateson
legfőbb szövetségese megpróbálta elvégezni a kísérletet, de
kudarcot vallott; sohasem sikerült egyetlenegy vízben nemzett
példányt sem felnevelnie. Sikertelenségének okait a 3. függelékben
ismertetem.
Kammerer 1909-ben észrevette a vízben pároztatott Alytes-ek
utódainál a párzóbütyköket, de a felfedezés véletlenül történt, és
Kammerer nem is tulajdonított neki különösebb jelentőséget.
Később, 1919-ben, a témában írt legjelentősebb cikkében a
következők olvashatók:
A vízben tenyésztett Alytes-eknél az ivarérett hímek mellső lába
a legkülönösebb. Az F3 nemzedéknél (vagyis az első, vízben
párzott példányok „dédunokáinál”) vettem észre először a mellső
lábak első ujjának felső, külső és tenyéri oldalán kialakult
szürkésfekete duzzanatokat. Az egész mellső végtag
izmosabbnak és enyhén megváltozott tartásúnak, kissé befelé
görbülőnek tűnt. Amikor az F3 nemzedéknél megfigyeltem ezeket
a feltűnő változásokat, észrevettem, hogy – jóval kevésbé
kifejezetten – már az F2-nél (az első példányok unokáinál) is
megjelentek; náluk is voltak az első ujj környékén
bőrmegvastagodások, de elszíneződés szabad szemmel még nem
volt látható. 1909-es cikkemben csak makroszkopikus leírásokat
és rajzokat közöltem ezekről a szarus képződményekről, amelyek
az Alytes normális körülmények között élő példányainál nem
figyelhetők meg. Akkor még úgy véltem, hogy ennyi ismertető
kielégíti a tárgyat illető érdeklődést. Azóta azonban megváltoztak a
körülmények, és így szükségessé vált a párzóbütykök behatóbb
vizsgálata – jelen cikkem ezzel foglalkozik. [32]
1
Kammerer 1903-ban, huszonhárom évesen kezdte meg a munkát
Przibram professzor Viváriumában. 1904-ben megszerezte
doktorátusát, s két évvel később Privatdozent kinevezést nyert a
Bécsi Egyetemen. 1905-ben egy amatőr hangversenyen
megismerkedett az ifjú Felicitas Maria Theodora von Wiedersperg
bárónővel, aki a rendezvényen néhány dalt énekelt. „Minden jel
szerint az első látásra egymásba szerettek, rövidesen megtartották
az eljegyzést, és a szokásos egy év elteltével, 1906-ban
összeházasodtak. Szinte mindig nagyon boldog pár benyomását
keltették, és a legnagyobb gyengédséggel viseltettek egymás iránt.”
A Wiederspergek családja igen régi volt; egy XIII. századi
keresztes lovagig vezették vissza családfájukat. Ennek ellenére nem
voltak sznobok. Felicitas atyja, Gustav von Wiedersperg a Parlament
tagja volt, és körorvosi tevékenységet folytatott csehországi birtokán
(ingyen gyógyította a parasztokat, és az orvosságot is ingyen adta
nekik). Egyik fivére szintén orvos volt, a másik köztisztviselő. A
család ugyanolyan szenvedélyesen szerette a muzsikát és az
állatokat, mint Kammererék. Wiedersperg papának – írja Lacerta –
„kígyói voltak, két majma, egy denevére, egy gólyája és egy mókusa.
Halála után a rézuszmajmok kezelhetetlenekké váltak, ezért a
schönbrunni állatkertnek kellett ajándékozni őket. Emlékszem, a
gólyát úgy hívták: Mausa. Ha átöleltem, a fejemre hajtotta a csőrét.
Valahányszor megéhezett, hangosan kelepelt a konyhaablak alatt.”
Kammerer tehát nemcsak csinos feleségre tett szert, hanem
kedves, jólelkű emberek egész kis csapatára, muzsikával és
állatsereglettel; a két család nemsokára együtt élt a Wiederspergek
Bécs előkelő külvárosában, Hietzingben fekvő birtokán. 1907-ben
megszületett a fiatal pár egyetlen gyermeke, Lacerta. A ház egy
gyakori vendég[14] szerint „egyszerűen bűzlött az állatoktól”. Felicitas
apró termetű, csinos és rendkívül eleven asszonyka volt; nagyon
szeretett ártatlan babaarccal éktelen otrombaságokat mondani.
Mintha csak valamiféle komputer választotta volna ki Kammerer
ideális társául; a koncerteken elénekelte férje dalait, és részidős
asszisztensként a Viváriumban is mellette dolgozott. Otthon
megmutatta a kis Lacertának, „hogyan kell megmérni a patkányok
farkát és a testhőmérsékletüket”, de megtanította öltözködni is: „Ha
elmúltál harminc, ne vegyél fel sárgát vagy rózsaszínt. Ezek a színek
a fiatalokat fiatalítják, a nem olyan fiatalokat pedig kifejezetten
öregítik. Ne viselj túl rikító színű ruhákat; azok a csúnya lányoknak
valók. Az élénk színek az arcról a ruhára terelik a figyelmet. Neked
erre igazán semmi szükséged sincs.”
A fiatal pár igen népszerű volt a társaságban is. Verőfényesnek és
gondtalannak látszott a jövő. Az első, ártalmatlannak tűnő kis felhő
1910-ben tűnt fel; Kammerer ekkor harmincesztendős volt. Levél
érkezett címére, melyben a cambridge-i William Bateson arra kérte,
bocsásson egy időre rendelkezésére egy párzóbütykökkel
rendelkező Alytes-t.
2
A hadjáratot, amely megkeserítette Kammerer egész hátralévő
életét, nem otthoni kollégái indították – mint az várható lett volna – ‚
hanem az angliaiak, s a csaták színtere nem a német sajtó volt,
hanem a zordan tárgyilagos Nature hasábjai. Bécsben Kammerer
hallatlan népszerűségnek örvendett, s nemcsak a művészeti és
társadalmi elit körei kedvelték, hanem nyitottabb szellemű kollégái is
köztük Steinach professzor, a már említett fiatalító kezelés
népszerűsítője; Richard Semon professzor, a The Mneme című
klasszikus tanulmány szerzője, aztán Hans Przibram professzor, és
sokan mások. Komoly súllyal esett a latba, hogy e három
kiemelkedő tudós feltétel nélküli bizalommal támogatta őt
tudományos publikációiban. Erős bástya volt még Kammerer az idő
tájt kikezdhetetlen alapműnek számító munkája, az Allgemeine
Biologie is. Az egyetem vezető testületének ellenséges magatartása
nem annyira lamarckista elképzelései ellen irányult, inkább az az
ellenszenv nyilvánult meg benne, amelyet az Akadémia berkeiben
éldegélő szürke madarak éreznek szivárványos tollazatú társuk iránt
– kivált ha még a hangja is dallamos. Mindennek ellenére 1918-ban
(harmincnyolc éves korában) Kammerernek igen jó esélye volt, hogy
megkapja a rendkívüli egyetemi tanári kinevezést (Freudnak ez csak
negyvenhat éves korára sikerült, és csak hatvannégy esztendősen
lett rendes tanár). Ekkoriban fejezte be Das Gesetz der Serie című
munkáját, melyben a jelentőségteljes véletlenek természetéről
alkotott bizonytalan elméletét vázolta fel. (1. függelék.) Przibram és
más barátai is kérlelték, hogy a kinevezéséről határozó egyetemi
testülettel való találkozásig halassza el a mű nyilvánosságra
hozatalát, ám Kammerer – önmagához híven – erre nem volt
hajlandó. [35] A publikáció megjelenése után reménye sem lehetett
rá, hogy megkapja a kinevezést, de kutatói tevékenységét nem
érintette a dolog.
Jó hírneve Németországban is csorbítatlan maradt, egészen az
utolsó pillanatig. Az Archiv für Entwicklungsmechanik-ban megjelent
cikk igen komoly eredménynek számított, s Kammerer 1904 és 1922
között nagyobb terjedelemben publikált benne, mint jószerével
bármelyik kortárs tudós. Legelszántabb németországi ellenfele a
botanikus Erwin Baur volt, az ő kritikája azonban főleg Kammerer
kísérleti eredményeinek elméleti értelmezésére vonatkozott; magát a
kutatói tevékenységet vagy Kammerer személyes becsületességét
és tudományos korrektségét soha nem kérdőjelezte meg. Vitriolos
stílusban ugyan, de szakmai, és nem személyes vitát folytatott,
amely nem jelentett veszélyt egyik fél tudományos hitelességére
sem.
Vagyis: bármily furcsán hangzik is, Kammerer legelszántabb
ellenfelei nem a közmondásosan elvakult és szűkkeblű Herren
Professoren voltak, hanem a Charlie öccsével együtt naiv csodálattal
bámult országból való, állítólag derűs és kedves kollégák. A valóság
egészen más volt. Nehéz érzékeltetni az evolúció tanulmányozói
között a század első évtizedeiben kialakult hangulatot; a rosszindulat
és a sportszerűtlen játszmák légkörét. Talán éppen William Bateson
volt az, aki ettől mindenki másnál többet szenvedett. Minthogy pedig
ő volt a bekövetkező dráma egyik főalakja, meg kell kísérelnünk
kitapintani a cselekedetei mögött rejtőző motívumokat.
3
Bateson lamarckistának indult. 1886-ban, huszonhat évesen
expedícióra indult a közép-ázsiai nagy tavakhoz (Balkas-tó, Aral-tó
stb.), abban reménykedve, hogy e felfedezetlen és elszigetelt
vidékek faunája bizonyítékokkal szolgál majd arra, hogy a szerzett
tulajdonságok örökletesekké válhatnak – de semmi ilyesmit nem
talált. Úti beszámolójához özvegye írt előszót; ebben olvashatjuk a
következőket: „Erősen reménykedett benne, hogy sikerül
megvilágítania a problémákat, de a csalódások sorozata után szép
lassan letett szándékáról, és egymás után vetette sutba kérdéseit.”
Bateson mintegy másfél évet töltött a Kara-kum sivatagban, együtt
élt a helyiekkel, komoly nehézségekkel kellett megbirkóznia, és
többször is megbetegedett – mindezt hiába; hazatértekor semmiféle
eredménnyel sem büszkélkedhetett. Keserű tapasztalat lehetett.
Fiától, Gregory Batesontól érdeklődtem néhai édesatyja
személyisége felől, s ő így válaszolt:
1
Az első összetűzés 1910-ben következett be; Bateson ekkor
ötven-, Kammerer pedig harmincesztendős volt, s mindketten
hazájuk és szakterületük kiválóságai. Bateson olvasta Kammerer
korábbi cikkeit a dajkabéka párzóbütykeiről, és csörömpölni kezdtek
a kávéspoharak. „Az ilyesmit akkor hisszük el, ha rákényszerülünk,
de előbb nem” – írta Problems of Genetics [39] című könyvében,
amelyen épp ez idő tájt dolgozott, de csak három évvel később,
1903-ban adta ki. A mű kilencedik fejezetét arra szánta, hogy „az
őszintén szólva alig elképzelhető folyamatnak”, [40] a szerzett
tulajdonságok örökölhetőségének végső megcáfolásával örök
nyugalomra küldi Lamarck szellemét. Korábban volt már dolga más
lamarckista eretnekekkel is, például a chicagói W. L. Tower
professzorral, akinek munkája – írta Bateson – „noha rendkívül
magabiztos, mind tárgyát, mind pedig általában a kémiát illetően
olyan elemi tudatlanságról tanúskodik, hogy egyszerűen nem vehető
komolyan”. [41]
Ám ha levágták a sárkány egy fejét, menten nőtt helyette új.
Kammerer feje pedig – s ezt Bateson azonnal észrevette – sokkal
ijesztőbb volt, mint Toweré. A Problems of Genetics-ben a
következők olvashatók:
1910. 7. 17.
Herrn Dr. P. Kammerer
Tisztelt Uram!
Érdeklődéssel olvastam különböző cikkeit a környezeti hatások
által kiváltott változások öröklődéséről, és szándékomban áll a
tárgynak szentelni jelenleg készülő könyvem egy fejezetét.
Genetikával foglalkozó társaimmal együtt nekem is örömömre
szolgálna, ha láthatnánk egy, az említett változásokat mutató
példányt.
A változások megjelenésében a legtöbbször oly sokat számít
azok mértéke, valamint az állat kora és fejlődési stádiuma, hogy
nem könnyű dolog kimutatni őket azoknak, akik nem követhették
mindvégig figyelemmel a kísérleteket.
Az Alytes obstetricans negyedik nemzedékhez tartozó hímjeinek
mellső lábán megjelenő Brunftschwielen azonban olyan példa,
ahol igen könnyű kimutatni a bekövetkezett változást. Bátorkodom
tehát arra kérni Önt: kölcsönözzön nekem rövid időre egy
példányt, amely hordozza az említett jegyeket. A vizsgálatot
természetesen a legkörültekintőbb gondossággal fogom elvégezni,
és a példányt sértetlen állapotban, a lehető leggyorsabban
visszajuttatom.
Bízom benne, hogy módot talál kérésem teljesítésére.
Őszinte híve, William Bateson
Steinbach am Attersee
Gasthof Föttinger
Ober-Österreich
1910. 7. 22.
Tisztelt Uram!
Éppen szabadságomat töltöttem, s az Ön levelét Bécsből
Steinbachba keltett utánam küldeni – ez az oka annak, hogy
válaszom némiképp késlekedett.
Mihelyt visszatérek munkámhoz – bár addig még hátravan két
kongresszus és egy müncheni utazás – ‚ a legnagyobb örömmel
elküldök bármit, amihez könyve megírásához szüksége van, illetve
ami csak érdekli Önt. Remélem, nem lesz még késő, és fel tudja
használni az anyagot a készülő könyv A külső körülmények
hatásai című fejezetében.
Nem vagyok biztos benne, hogy készítettem-e már
preparátumot Brunftschwielen-nel rendelkező Alytes-ből; lehet,
hogy a kérdéses (F4) generációból csak eleven hímekkel
rendelkezem.
Nem kétlem azonban, hogy más preparátumok éppily kitűnően
mutatják a környezeti feltételek hatásait, és e hatások örökletes
voltát. Legkivált új, a talajviszonyoknak az állatok színére gyakorolt
hatásaival kapcsolatos kísérleteim (ezeket néhány előzetes, a
salzburgi Verhandlungen Deutscher Naturforscher u. ärzté-ben
1909-ben megjelent megjegyzéstől eltekintve még nem hoztam
nyilvánosságra) tűnnek úgy, hogy a célra – morfológiai
következményeik ellenére – nagyon is alkalmasak.
Mr. Doncasternek megígértem (illetve a nevemben Przibram
professzor ígérte meg), hogy félreteszek az Önök múzeuma
számára egy sorozat ebihalat; szándékomban áll még ez év kora
őszén teljesíteni ezt az ígéretet is ama másik mellett, amit jelen
levelemben tettem Önnek.
Őszinte híve, Paul Kammerer
1
A háború idején a kapcsolat természetesen megszakadt. 1919-
ben Kammerer az Archiv für Entwicklungsmechanik-ban közzétette a
dajkabékáról szóló, eladdig legrészletesebb cikkét. A cikk néhány, a
felmerült észrevételekre, többek közt Batesonéira adott választ is
tartalmazott. Fontosabb részleteit hosszan fogom idézni, először
azonban emlékeztetem az Olvasót, hogy a száraz területeken élő
Alytes-t rávenni, hogy a vízben párosodjon, aztán az átázott
petékből a hím gondoskodása nélkül felnevelni a következő
nemzedéket – ez olyan tenyésztési bravúr, amelyet eddig még
senkinek sem sikerült megismételnie![18]
1
A vita meghatározó epizódja volt Kammerer 1923-as londoni
látogatása, amelynek során a Batesonnal való második
összeütközésre is sor került.
A látogatás költségeit a cambridge-i Natural History Society
fedezte, s hozzájárult még egy kis csoport lelkes hallgató, köztük az
ifjú Gregory Bateson is. Kammerer április 30-án tartotta meg
előadását Cambridge-ben, majd május 10-én Londonban, a Linnean
Society számára megismételte. A Nature május 12-én lehozta a
teljes szöveget. Kammerer magával hozta fontosabb preparátumait,
köztük a Proteus és a Salamandra példányait, és a – számára
semmiképp, de ellenfelei szemében a legfontosabb – utolsó és
egyetlen, alkoholban őrzött Alytes-t, amelynek jobb mellső lábán
láthatók voltak a párzóbütykök; a bal mellső lábat eltávolították, hogy
a jelentékeny szövetterületekből mikroszkópi metszeteket
készítsenek.
Ez volt az utolsó példány, mert a Vivárium legtöbb kísérleti állata a
preparátumokkal együtt elpusztult a háború alatt. A
laborasszisztenseket és a nagyszerűen képzett állatgondozókat
behívták katonának, s az intézet „teljességgel megsemmisült”. [51]
Kammerer áldozatos felesége, Felicitas, egy darabig próbálta
gondját viselni a kényes jószágoknak, de azok valóban szakértő
gondozást igényeltek volna, s nem működtek az intézet
helyiségeinek hőmérsékletét és a levegő páratartalmát szabályozó
berendezések sem. A „vízben párzó” Atytes-ek 1914-ben kikelt
hetedik nemzedékéhez (F6) tartozó példányok mellső és hátsó
lábain ödémák keletkeztek, amelyek hamarosan elfekélyesedtek, s a
tenyészet kipusztult. Az egyetlen, életben maradt (az F5
nemzedékhez tartozó) hímet, amely épp ekkor érte el ivarérettségét,
tartósították, s ekképpen „biztosították, hogy megfigyelhetők
maradjanak a kifejlődött párzóbütykök, amelyekkel az állat nőstényt
soha nem ölelt” [52] Ez az üvegben őrzött, tízéves preparátum volt a
legfontosabb kiállítási darab – s végül Kammerer öngyilkosságának
fél oka is.
Maga Kammerer a háború alatt szívproblémái miatt mentesült a
frontszolgálat alól, de beosztották a katonai cenzúrarészleghez, s
emellett másra ideje nemigen maradt. Von Bertalanffy professzor, aki
jelenleg a New York State University tanára, visszaemlékszik, hogy
nemegyszer utaztak együtt a peremvárosi vasúton Bécs felé a
hajnali szürkületben; Kammerer egy zseblámpa fényénél egész úton
rendíthetetlen nyugalommal olvasott.
A háború és az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlása után
politikai forrongás és katasztrofális infláció következett, amelyben
néhány hónap leforgása alatt tönkrement egész Közép-Európa
középosztálya – beleértve Przibramékat és Kammereréket is. Hogy
valamiképpen fenn tudja tartani magát, Kammerernek mindinkább az
előadásokra és népszerű cikkek írására kellett fordítania idejét és
energiáját.
Negyvenkét éves korában tehát, miután elveszítette féltve
dédelgetett szalamandráit, gyíkjait és varangyait, Kammerer
olyasfajta helyzetbe került, mint az író akinek egy tűzvészben a
teljes életműve odavész. Cambridge-i előadását a következő,
szomorú és lemondó megjegyzéssel zárta:
1
Említettem a Kammerer és a Przibram család anyagi
tönkremenetelét. Az infláció szónak – amelyen azt szoktuk érteni,
hogy a második világháború óta viszonylag mérsékelt ütemben
emelkednek a megélhetés költségei – semmi köze sincs az 1920-as
évek Közép-Európájában végbement katasztrofális eseményekhez.
Az osztrák pénz, a korona eredetileg annyit ért, mint a svájci frank,
1920 végére pedig, mint a frank századrésze, a centime. 1921
végén egy frank már ezernégyszáz koronát ért, s 1922 végén
tizennégyezret. A Kammerer család vagyona néhány hónap alatt
foszlott semmivé. A legrosszabbul a „fehérgallérosok” jártak;
formálisan éheztek még az akadémikusok is. 1923-ban Kammerer
évi fizetése mintegy százötven angol fonttal volt egyenértékű.
Tiszteletre méltó középosztálybeli asszonyok a testüket árulták; idős
köztisztviselők álltak sorban a szeretetkonyhákon egy-egy tál
levesért. Hans Przibram – mint emlékszünk – jórészt saját
vagyonából hozta létre és tartotta fenn a Biológiai Intézetet, míg az
Osztrák Tudományos Akadémia 1914-ben magára nem vállalta a
költségeket. A háború után szívszorító, szánalomra méltó leveleket
írt egykori barátjának, Batesonnak, amelyekben magánkönyvtárának
értékes köteteit kínálta cserébe angol tudományos lapokért, mert az
intézetnek már egy fillére se volt ilyesmire.
MacBride, az összeférhetetlen, de aranyszívű ír a Linnean
Societyban történt incidens után nyilvános vitájuk ellenére
magánlevélben arra kérte Batesont, tanúsítson emberibb
magatartást Kammerer iránt:
ÚJ FAJ: A SZUPEREMBER
Óriási tudományos felfedezés, amely mindannyiunkat átformál majd
A zsenialitás örökölhető
Sikerült a vak állatoknak szemet növeszteni
Tisztelt Uram!
Semmiféle körülmények között nem vagyok hajlandó belépni az
Ön által említett bizottságba, ha a nekem küldött felkéréssel
Kammerer tudományos minősítését és képességeit kívánják
hitelesíteni. Vele kapcsolatban természetesen semmi személyes
kifogásom sincs; eredményeivel és hiányosságaival együtt
régóta ismerem tevékenységét, ez a fajta propaganda azonban
olyasmi, amiben egyetlen, Amerika valódi tudományos
fejlődésén munkálkodó ember sem érdekelt.
Őszinte híve, T. H. Morgan [67]
Kedves Batesonom!
Azzal rabolom az idejét, hogy az új Kammerer-fejleményekről
tájékoztatom. Hozza a formáját, s legalább egy jó célt szolgál:
indikátor. Két, jól elkülönülő csoportra osztja kortársainkat, s ez
hasznos lesz, amikor a végén tisztázni kell a dolgokat. [68]
A két, jól körülírható csoport természetesen a neodarwinisták és a
neolamarckiánusok. A megosztás azonban nem segített „tisztázni a
dolgokat”, inkább csak elmélyítette a szakadékot, és felkorbácsolta a
kedélyeket.
Ám Kammerer erős és hatékony szövetségeseket is talált
Amerikában. Ezek egyike volt J. B. Watson a Johns Hopkins
Egyetemről; az akadémikus pszichológiában az elkövetkező ötven
évben egyeduralkodó behaviourista iskola megalapítója. Watson
sorai:
Két nő, akikkel azelőtt soha nem találkoztunk, szintén ott nyarait.
Az egyik húszéves lehetett, a másik úgy negyven körül.
Mindketten teljesen belehabarodtak P. K. – be. A negyvenes
éjszaka a holdfényben táncolt apám ablaka alatt! Még egy kígyót
(egy ártalmatlan rézsiklót) is fogott neki. Jól emlékszem: zöldesen
sápadt volt, ahogy a kezében tartotta.
Azt hiszem, anyám, amennyire tudta, távol tartotta tőle a fiatal
lányokat és asszonyokat. De hát egyszerűen vonzotta őket!
Emlékszem, seregestül próbálkoztak a legkülönbözőbb
ürügyekkel, hogy a közelébe férkőzhessenek.
1
A tudományos világot megrázó botrányt, amely végképp
lerombolta Kammerer tudományos hírnevét, a Nature 1926.
augusztus 7-i száma robbantotta ki. A lap ezen a napon közölte dr.
G. K. Noble, az American Museum of Natural History herpetológus
kurátorának cikkét, amely megállapította, hogy a hírneves Alytes-
preparátum hamisítvány.
Noble harminckét éves volt; a Harvard és a Columbia Egyetemen
végzett, s az amerikai Ki kicsodában így határozta meg
foglalkozását: kurátor és felfedező. Vezetett néhány
természettudományos expedíciót Guadalupe-ra, Új-Foundlandra s
más vidékekre is. Gregory Bateson egyszerűen haramiának
minősítette, s ugyanígy vélekedtek róla az angol zoológusok,
akiknek volt már szerencséjük találkozni vele. A hüllőkhöz
mindenesetre valóban értett.
Noble egy ideig részt vett a Kammerer elleni kampányban is. A
British Association 1925. évi rendes gyűlésén bírálta Kammerer
kísérleteit, érvként azt hozva fel, hogy a párzóbütykök nem ott
helyezkednek el, ahol őszerinte kellene. A támadás nem keltett
különösebb feltűnést; a Nature nem említette, és se Kammerer, se
MacBride nem vette a fáradságot, hogy válaszoljon neki.[31] 1926
elején azonban Noble felkereste a Bécsi Intézetet, s – Kammerer
egyetértésével – engedélyt kapott Przibramtól, hogy alaposan
megvizsgálja a híres, egyetlen és utolsó Alytes-t. És ekkor – hogy
úgy mondjam – beletrafált. A vizsgálat során minden kétséget
kizáróan bebizonyosodott, hogy a példánynak nincsenek
párzóbütykei, s a bal mellső végtagon látható feketés
elszíneződések nem természetes eredetűek, hanem egyszerű tus
beinjekciózásának következményei.
A Natune Noble beszámolójával együtt egy dr. Przibram tollából
származó cikket is közölt. Przibram Kammerer hűséges barátja, de
kikezdhetetlen tisztességű tudós volt. Maga is megismételte Noble
kémiai vizsgálatait, és ugyanarra az eredményre jutott.
A két cikk a tényeket illetően egyetértett, de egészen mások voltak
a következtetéseik. Noble a következőket írta: „A kétség
leghalványabb árnyéka sem fér hozzá, hogy a Kammerer kísérletei
során módosult Alytes jelenleg létező egyetlen példányának
nincsenek párzóbütykei. Felmerül a kérdés: vajon voltak-e valaha
is?” Majd kijelenti: „Hogy voltak-e párzóbütykei vagy sem, ez már
puszta találgatás.” Noha nem állítja egyértelműen, a cikkből
félreérthetetlen: nem hiszi, hogy bármiféle Alytes-nek valaha is lettek
volna párzóbütykei.
Przibram írása először az „érdességek”, a párzóbütykökre
jellemző, tövisekkel borított bőrfelület hiányával foglalkozik, és felvet
egy kézenfekvő magyarázatot:
Október 26.
Bal és jobb kéz, tenyéri oldal, színes Kodak nyersanyag,
Hasselblad kamera
Október 27.
Mindkét Alytes bal keze beinjektált Pelikan tussal, szubkután
injekció, 20.
A kézfeji oldalon, a csuklónál hatoltam be a bőr alá, az első ujjtő
felé, és finoman megkezdtem a befecskendezést, majd
hátrahúztam a tűt, és folytattam a befecskendezést. A tus könnyen
terjedt a bal kéz bal oldali szélének tenyéri, és ugyancsak gyorsan
a kézfeji oldalán, s lefelé a kar belső felületén. Ezután lemostam,
és visszahelyeztem az oldatokba. A látvány nagyon realisztikus.
Fotók, mint fent.
November 16.
Mellékelve a november 13-án készült új felvételek a
formaldehidben tartósított hím jobb kezéről, tussal másodszor
injekciózva november 13-án reggel (a jobb telítődés érdekében
gyengéden nyomkodva a csuklót és az ujjakat).
November 30.
Amennyire megfigyelhetem, a szöveteken belüli tus minden
nyomát elmosta a tartósító folyadék...
Az eseményekről szóló beszámoló itt véget ér, mert Hydén
professzor 1970 decemberében Londonba látogatott. Magával hozta
a két manipulált példányt, amelyeket minden érdeklődő herpetológus
megtekinthetett. Beszámolójának lényege a következő. Az
alkoholban tartósított példány eleinte (október 27-én) „nagyon
realisztikusnak” tűnt, de november 6-án már könnyen meg lehetett
állapítani, hogy az elszíneződések mesterségesek. Mikroszkóppal
vizsgálva apró, kerek vagy hosszúkás csomók látszottak a bőrfelszín
alatt. November 13-án megismételte az injekciót, s ekkor „valamilyen
okból sokkal jobb eredményt” kapott. Nemsokára azonban túl erős
lett a feketedés, s az egész kéz olyan volt, mintha tusba mártották
volna. Később – a redők környékének kivételével – az egész ismét
szürkévé fakult.
A formaldehidben tartósított példány először szintén „nagyon
realisztikus”, s még november 16-án is „egészen csinos” volt.
Néhány nappal később azonban „fakulni kezdett, s amikor
gyengéden megnyomogattam a kart és a kezet, észleltem, hogy a
bőr alatt mozog a folyadék. Minthogy pedig a Pelikan tus vízben
oldódik, egyértelmű volt, mi is történhetett. A tust feloldotta a
formaldehid meg a testnedvek.” A második injekció után, november
17-én „eleinte nagyon jól festett” a példány, egy hét múlva azonban
„ismét fakulni kezdett. Nyilvánvaló, hogy a tus valamivel gyorsabban
oldódott fel, mint az október 27-i első injekció után.” November 30-án
harmadszor is beinjekcióztam, és azt tapasztaltam, hogy „a tenyéri
rész feketedése néhány nap alatt kifakult”.
1971 januárjában Hydén alternatív technológiákkal próbálkozott,
hogy rögzítse a tust, és megakadályozza a kifakulást. További
Alytes-eket nem tudott szerezni, ezért gyakoribb békákat (Rana
bombina) használt kísérleteihez. A tust glicerollal keverte, de ezt is
oldja a víz és az alkohol. Paraffinolajjal is próbálkozott, de ez meg a
tussal nem elegyedett. A legjobb eredményt akkor kapta, amikor a
tust meleg zselatinban oldotta fel. Ebben az esetben az állat
tartósítására formaldehidet alkalmazott, mert ez bizonyult a
legalkalmasabbnak; az alkoholban tartott példányok idővel
zsugorodni kezdtek. Az injekció alkalmazása előtt
szobahőmérsékleten tartotta az állatokat.
A zselatinos módszer mellett szól, hogy két hónappal később,
március közepén a fekete foltok fakulása még nem volt
tapasztalható. A fekete területek „elfedték a tenyéri oldalt, a
hüvelykujj dombját és az első ujj tövi részét, s a negyedik ujj oldaláig
terjedtek”. Itt azonban másfajta nehézség mutatkozott. A foltok
határa egészen élesen rajzolódott ki ott, ahol a bőr alatt a tussal
kevert zselatincsepp véget ért; nem volt természetesnek látszó,
folyamatosan elhalványuló átmenet a feketétől az ujjak szürkéje felé,
csak sima, egyöntetű, fényes feketeség, és némi természetes
pigmentáció. Itt is egyértelműen látszott, hogy a folt mesterséges
eredetű.
A gélkísérletnél felmerült egy további probléma is. Hydén a
beinjekciózott területekről mikroszkópi metszeteket is készített. „A
szövet jó megtartású volt. Az izomkötegek között tusszemcséket
tartalmazó fekete szubsztancia helyezkedett el, de nem hatolt be az
erekbe és a hajszálerekbe.” (Noble a kapillárisokban is szemcséket
talált.) „A tustartalmú zselatin kicsapódott a formaldehidben.” A
fekete szubsztancia tehát nem oldódott fel a folyadékban úgy, mint a
tus. Az injekció után a meleg zselatintömeg megalvadt, besűrűsödött
a szövetek között, s amikor felmetszették a bőrt, nem ömlött szét
úgy, ahogyan Noble és Paul Weiss tapasztalta.
Hydén professzor beszámolójából kihagytam a kifinomult technikai
részleteket. A következtetések a következők:
A cambridge-i és londoni bemutatókra 1923-ban került sor, Noble
pedig 1926-ban végezte el vizsgálatait. Ha az injekcióval csak tust
juttattak volna a bőr alá, rendkívül valószínűtlen, hogy három évvel
később még mindig látható lett volna, és nem színtelenítette volna el
a tartósító folyadék. Zselatinos oldat használatával megmaradtak
volna a feketés foltok, de a fentebb felsorolt okok miatt ez a
lehetőség bátran elvethető. A legvalószínűbb feltételezés, hogy
tisztán tust alkalmaztak, s ennek gyors elfakulása miatt arra kell
gondolnunk, hogy röviddel Noble érkezése előtt történt a
beavatkozás.
7
Szükségtelen hangsúlyoznom, hogy a kísérlet nem bizonyító
erejű, és Hydén professzor nem is ilyen céllal végezte el. Nem zárta
ki a lehetőséget, hogy kidolgozhattak más, meggyőzőbb eredményre
vezető módszereket is. A tények fényében azonban nagyon
valószínűnek látszik, hogy Kammerer angliai utazása után, és csak
néhány nappal Noble Bécsbe való megérkezése előtt hajtották végre
a manipulációt. De vajon ki lehetett?
Számos érvet felsoroltam, amelyek az ellen szólnak, hogy maga
Kammerer. Mindehhez hozzá kell tennünk még, hogy 1922 végétől
Kammerer nem is dolgozott már az intézetnél. 1922. december 1-jén
megállapodtak végső visszavonulásának feltételeiben. Az ezután
következő három évet különböző előadói körutakon, illetve a
Szovjetunióban töltötte. Nem tudjuk, hogy visszavonulása után
látogatta-e olykor a Viváriumot, de ha igen, ekkor már kiemelkedő
tiszteletben álló látogatónak számított, akit nyájas figyelemmel kell
körülvenni, s nemigen képzelhető el, hogyan sikerülhetett volna
észrevétlenül kivennie a múzeumi tárlóból a preparátumot és
elvégeznie a műveletet – hacsak fekete maszkot nem viselt.
Egy másik hipotézis szerint a tettes az intézet személyzetének
egyik tagja is lehetett. Az ember elgondolkodik: hátha egy szerelmes
laborasszisztensnő, aki úgy szeretett volna segíteni a szegény,
drága, szomorú professzoron... Szívében túlcsordult a szerelem, a
fecskendőjében meg a tus – lehet, hogy fogalma sem volt róla, mi a
különbség a természetes pigment és a festék között, és úgy
gondolta, minél több, annál jobb. Ez valahogy beleillene a
romantikus operett keretébe, amely mindig átderengett Kammerer
életén; Przibram is azonnal valami ilyesmire gondolt, amikor
megismerkedett Noble megállapításaival.
Némi gondolkodás után azonban megváltoztatta elképzelését a
manipuláció okairól. Noble cikkéhez fűzött kommentárjaiban
felvetette, hogy valaki esetleg „tartva a fekete melaninnak a
múzeumi tárlóban elhelyezett preparátumot érő napfény hatására
bekövetkező lassú elszíntelenedésétől, úgy próbálta megőrizni a
feketés elszíneződésű párzóbütykök látszatát, hogy a kérdéses
helyeken tust fecskendezett a bőrfelszín alá” [79] Néhány héttel
később, a Kammerer öngyilkossága után írt nekrológban [80]
azonban már arról tett említést, hogy 1918-ban egy vadul féltékeny
munkatárs azt a valótlan állítást hangoztatta, hogy megcáfolta
Kammerer szalamandráinak az első nemzedékben való
színváltozásait, [36] s hogy ez az ember később „átmenetileg
elmegyógyintézeti kezelésben részesült”. A munkatárs (Kollege)
kifejezés olyan személyre utal, aki az intézetben, Kammerer mellett
dolgozott. Hogy ki lehetett, s hogy később mi történt vele, nem
tudjuk; a pletykás Bécsben közismert volt Przibram diszkréciója és
tapintatossága. Semmi fáradságot nem restellt, hogy egy korábbi
alkalmazottjáról – bizonyos dr. Megusarról – elhárítsa a gyanút, mely
szerint ő lehetett a manipuláció tettese, minthogy „Megusar 1916.
augusztus 3-án, a volhíniai fronton elesett” [81] Még utalt is a
gyászbeszédre „(Archiv für Entswickl-Mech., 42, 222: 1917)” –
feltehetően, hogy bizonyítsa: az az ember tényleg halott.
Przibram halála után fivére, Karl Przibram a következőket írta:
1
Három a kislány című édeskés operettjében Franz Schubert
pártfogójának mindhárom leányát körüludvarolta. Paul Kammerer
megdöntötte ezt a rekordot; szép egymásutánban mind az öt híres
Wiesenthal-leányba beleszeretett. Négyen balett-táncosok voltak, az
ötödik hegedült. A legidősebb szólótáncos, és a Bécsi Opera
balettmestere volt; később saját iskolát alapított, ahol új, Wiesenthal-
féle táncstílust oktatott. Ő vitte ezenkívül az utolsó bécsi irodalmi
szalont is.
„Azt hiszem, apám mindegyikükbe szerelmes volt” – mondja
Lacerta. Úgy tűnik, Kammerernek tíz évre volt szüksége, míg –
kizárásos módszerrel – rájött, hogy Grete az igazi.
E románcok közül – Lacerta szerint – legalább kettő tisztán plátói
volt. Harmincéves korában Kammerer komponált egy táncdarabot –
Die Wiesenthal Ländler – ‚ amelyet Berthának, az egyik ifjabb
nővérnek ajánlott. A partitúra tetején azonban egy, a baráti körükhöz
tartozó költőtől, Peter Altenbergtől vett idézet olvasható: Du mit
Deiner süssen, merkwürdigen Schwester, Bertha. Ez kissé
talányossá teszi az ajánlást, és kétségeket támaszt afelől, hogy ki is
lehetett az a Du, akinek oly „édes, furcsa nővére” van. Kammerer
mindenesetre később jégszűznek – Eisjungfrau – nevezte Berthát,
ez tehát egy kudarc lehetett. Valószínűleg Elsa is; ő az ismert
festőhöz, Rudolf Huberhez ment feleségül. Huber megfestette
Kammerer és Felicitas portréját; a Huber és a Kammerer család
gyakran járt össze a Wiesenthal nővérekkel „délutáni teára, felváltva
látva vendégül a többieket”. Aztán ott volt a legfiatalabb leány,
Martha, aki szintén férjhez ment; „apám már házassága idején
szeretett belé” és elszegényedett ember létére gáláns ajándékokkal
halmozta el. Hildáról (ő volt a hegedűs) semmit sem tudunk.
„Greta volt a legidősebb, és utolsóként ő jelent meg a színen”, s
megjelenésével tragikus fordulatot vett a komédia.
Greta Wiesenthal ekkor negyvenesztendős volt, s hírneve
tetőfokán. Férje a svéd építész, Somerskjöld volt, aki történetünkben
nem játszik szerepet. Hogy mennyire viszonozta Kammerer
érzelmeit, nem tudható. Lacerta szerint „apám nagyon szerelmes
volt belé, de ő nem viselkedett vagy nyilatkozott egyértelműen”.
Mindenesetre egész Bécs a kapcsolatukról beszélt. Némelyik
nekrológ célzott is rá, hogy Kammerer talán azért is lett öngyilkos,
mert Greta nem akarta Moszkvába követni őt.
Az egyik búcsúlevél címzettje a moszkvai Tudományos Akadémia
volt. A levélben Kammerer utal Noble leleplező felfedezésére, majd
így folytatja: „mindeme tények fényében nem tartom magam többé
olyan személynek, aki méltó arra, hogy elfogadja meghívásukat.
Ugyanígy képtelenségnek érzem, hogy elfogadjam egész
munkásságom teljes elutasítását, s remélem, lesz elegendő erőm és
bátorságom, hogy holnap eldobjam magamtól csődbe ment
életemet.” [86]
Egy másik búcsúlevelet Felicitasnak írt. Tartalmának csak kurta
kivonata ismeretes; a nyilvánosságra hozott szövegben Kammerer
kijelenti, hogy „lehetetlen elfogadnia az oroszok ajánlatát. Igen erős
szálak fűzik Bécshez, s a dilemmából kivezető egyetlen út, ha véget
vet életének.” [87]
Meghitt barátja, Willy von Guttmann báró kapta a harmadik levelet.
„Más megfogalmazásban megismétli a moszkvai Tudományos
Akadémiának írt levél érvelését, s megjelöl egy további, teljességgel
magántermészetű okot is, amelynek a tudományos
megfontolásokhoz semmi köze sincs.” [88]
A negyedik levél Grete Wiesenthal címére érkezett. Tartalma
ismeretlen. Kézbesítésekor Kammerer még élt; fenn sétált a
Sehneeberg ösvényein.
A legtöbbet eláruló kommentár két nappal halála után jelent meg a
Neue Freie Presse hasábjain:
1
A következőkben röviden összefoglalom a dajkabéka-kísérletek
kusza történetét.
Vajon valóban sikerült-e Kammerernek vízi környezetben élő, és
örökletes párzóbütykökkel rendelkező Alytes-eket tenyésztenie, és
vajon voltak-e a sokat emlegetett példánynak párzóbütykei, mielőtt
valaki manipulálni kezdett vele?
A pozitív válasz melletti fő érvként említhetők a máig hozzáférhető
mikroszkópi metszetek, amelyek különböznek más fajok
párzóbütykeitől, ugyanakkor feltűnően hasonlítanak a Kändler által a
szabadban talált Alytes párzóbütyök-kezdeményeihez. Ez – úgy
tűnik – kizárja annak lehetőségét, hogy valamely más faj
párzóbütykeiből készült metszeteket neveztek volna ki az Alytes-
éinek – függetlenül attól, hogy ehhez fel kellene tételeznünk egy
Kammerer, Przibram és a hisztológus, Fraulein Kermauner közötti
összeesküvést.
További bizonyítékkal szolgál egy sereg biológus, aki – Bécsben,
Cambridge-ben vagy Londonban – látta a példányt; valamint
Congdon (1919), Reiffenstein (1911) és B. Stewart (1923,
Cambridge) fényképfelvételei. Egyes biológusok a nagyítóval vagy
mikroszkóppal végzett vizsgálatok után is szkeptikusak maradtak;
vitatták, hogy az érdességek és tövisek elég kifejezettek-e ahhoz,
hogy párzóbütyköknek lehessen tekinteni őket, de egyikük sem
fedezett fel tusnyomokat, amelyek három évvel később „mérsékelt
nagyítás” mellett is feltűntek Noble-nek, Przibramnak és P.
Weissnek, s ugyanilyen szembetűnőek voltak a Hydén professzor
által beinjekciózott példányokon is.
Újabb érvként hozható fel az angliai bemutatásra vitt példány
valódisága mellett a leleplezés súlyos veszélye, amelynek
Kammerer kitette volna magát, ha kétkedő vagy egyenesen
ellenséges szakmabelieknek beható vizsgálatra enged át egy
manipulált preparátumot – függetlenül attól, hogy ő maga vagy valaki
más végezte-e a beavatkozást.
Mindezek arra engednek következtetni, hogy a tust a preparátum
Bécsbe való visszaérkezése után az intézet egy alkalmazottja
injekciózta a bőrfelszín alá, azzal a szándékkal, hogy lejárassa,
hiteltelenné tegye Kammerert. Az intézet igazgatója is ebbéli
meggyőződésének adott hangot – magánbeszélgetésekben és
nyilvánosan. Dr. Noble látogatásának bejelentése bizonnyal
meghatározta a manipuláció időzítését; erre – Hydén professzor
kísérleteinek eredményeképpen tudjuk – nem sokkal a vendég
érkezése előtt kellett sort keríteni. Minthogy Kammerer ekkor már
nem dolgozott az intézetben, feltehetően nem is sejtette, hogy valaki
hozzányúlt a preparátumhoz, így annak szövettani vizsgálatába is
készséggel beleegyezett.
Természetesen nem zárható ki annak a lehetősége, hogy a tust
egy kétségbeesett pillanatban ő maga injekciózta be. Nem volt
képes feldolgozni gyűjteménye tönkremenetelét, és akkori labilis
lelkiállapotában talán eszébe sem jutott, hogy a korábban valóban
meglévő párzóbütykök „restaurálása” helytelen dolog lehet. A
tudomány történetében számos példát találhatunk arra, hogy valaki
– csakis a jó cél érdekében – igazít egy kissé a dolgokon.
Ez ellen szól azonban a beavatkozás feltűnő otrombasága, a
lelepleződés állandó veszélye, és – pszichológiai vonatkozásban –
Kammerer egyértelmű és lefegyverző őszintesége, amelyet még
ellenfelei is tanúsítottak.
Személyes meggyőződésemet, mely szerint nem ő volt a tettes, a
felsorolt tények helyett sokkal inkább a Kammerer jelleméről és
személyiségéről kialakult összbenyomásomra alapozom. Amikor
belefogtam ebbe a tanulmányba, még nem élt bennem semmi efféle
kép. Aki a ma használatos biológia-tankönyvekből ismeri
Kammerert, nem kételkedhet abban, hogy csaló. Ám ahogy egyre-
másra kerültek elő az archívumokból a részletek, s megismerkedtem
a dráma még élő szemtanúinak beszámolóival is, fel kellett
ismernem, hogy a tankönyvek adatai torzítottak, alapjuk a jóval az
események után alakot öltött szóbeszéd, s a valósághoz szinte alig
van közük (lásd: 2. függelék). Kezdetben eszembe sem jutott, hogy
rehabilitálni akarjam Kammerert, de most, munkám végén ezzel is
megpróbálkozom.
Életében az új ortodoxia védelmezői által folytatott lejáratási
hadjárat áldozata volt – ez a helyzet a tudományok történetében
lehangoló rendszerességgel fordul elő. Ellenfelei nem voltak
hajlandók elismerni, hogy tenyésztési kísérleteivel prima facie
kétségbevonhatatlannak látszó esetet produkált, de arra, hogy
megismételjék a kísérleteket, nem voltak hajlandók – vagy képesek;
tragikus halála után pedig már nem érezték feladatuknak, hogy
ellenbizonyítékokat állítsanak. Az ismeretlen kéz által beinjekciózott
tusra emlékeztek, de gyíkokkal, szalamandrákkal, zsákállatokkal és
békákkal tizenöt éven át végzett kísérleteiről, s velük az ortodoxia
előtt álló kihívásról mindenki kényelmesen megfeledkezett. A
csontvázat megnyugtatóan be lehetett rugdosni az ágy alá.
Legtekintélyesebb és legelszántabb ellenfele, William Bateson,
ezen ortodoxia egyik alapítója volt. Visszatekintve a több mint tizenöt
éven át folyó vitára, az embert megdöbbenti Bateson stratégiai
szakértelme, s hogy ugyanakkor mennyire ügyetlen és naiv volt ezen
a téren Kammerer. Ő egy egészen más céllal, az állat párzási
szokásainak megváltoztatására indított kísérletsorozat véletlen
melléktermékeinek tekintette az Alytes-nél kialakult párzóbütyköket;
eleinte nem is tulajdonított nekik különösebb jelentőséget, s a viták
során többször hangsúlyozta: „semmiképp sem foghatók fel a
szerzett tulajdonságok örökölhetőségének bizonyítékaiként”. [93]
Bateson azonban figyelmen kívül hagyta a Cioná-val és minden
egyéb fajjal folytatott kísérleteket (Kammerer a Ciona-kísérletek
eredményét tartotta a legnagyobb horderejűnek); egyedül a
Salamandra és az Alytes kérdéseire, s idővel már csakis az Alytes
párzóbütykeire összpontosította támadásait, még később már a
párzóbütykök mikroszkópi metszeteiről sem vett tudomást, majd
pedig kizárólag azzal foglalkozott, hogy a párzóbütykök hol is
helyezkednek el. Végül már az sem érdekelte, hogy a kézfej
megfelelő helyén ott vannak a párzóbütykök, s csak a tenyéri oldal
fekete foltjaira koncentrált, azt állítva, hogy „rossz helyen” vannak, s
félresöpört minden, az ellenkezőjét bizonyító érvelést. A csata
színterét tehát Bateson jelölte ki, s fokozatosan szűkítette a
játékteret, mígnem a pástból csapda lett. A fajok eredetéről szóló
vita a dajkabéka párzóbütykei körüli csetepatévá korcsosult.
2
Vajon mit bizonyítana az, ha valaki megismételné Kammerer
kísérleteit, és kiderülne, hogy igaza volt?
Semmiképpen sem bizonyítaná, hogy az evolúció vezérlő elve a
lamarcki típusú öröklődési folyamat. Egyes vezető fizikusok vitatják a
modern kvantummechanika ortodox elméletét, ez azonban nem
jelenti azt, hogy szerintük egyedül az arisztotelészi fizika az
üdvözítő. Lehet, hogy Darwin néhány fontos dologban tévedett, de
ebből még nem következik, hogy Lamarcknak volt igaza – jelentheti
viszont azt, hogy Lamarck nem teljesen és nem mindenben tévedett.
Elképzelhető ezenfelül, hogy a Kammerer által oly hallatlan
ügyességgel és eredményességgel végzett kísérletek tanulságai
éppen beleillenének a szerzett tulajdonságok és a következő
nemzedék tervrajzának kölcsönhatását megakadályozó
„Weissmann-féle gát” apró repedéseibe.
Hogy a folyamat hogyan is mehetne végbe – ezt igen nehéz lenne
megfogalmazni a mai biokémia fogalmaival. Másfelől azonban a
biológusok egyre inkább úgy tartják, hogy az evolúció jelenségére a
darwinizmus önmagában nem ad egyértelmű magyarázatot.
Emlékszünk: ezt elsőként maga Darwin ismerte fel, s ezért követett
el bizonyos lamarckista eretnekségeket. Bateson és mások is
követték nyomdokait. Aztán megérkezett Mendel. „Csakis azok
képesek valóban felmérni a történtek jelentőségét – írta 1942-ben
Bateson –, akik emlékeznek a vaksötétségre, amely a mendeli
hajnal előtt uralkodott.” [94] Ám néhány sorral később így folytatja:
„Noha a mendeli analízis mindezt elvégezte, a fajok eredetének titkát
nem fedte fel.” [95] Bateson sorai két évvel a halála előttről valók;
abból az időből, amikor felismerte, hogy „tévedés volt egész életét a
mendelizmusnak szentelnie”. Tíz évvel korábban azonban a
természetes kiválogatódás darwini elméletéből való kiábrándultsága
majdnem ugyanolyan teljes és végleges volt, mint a lamarckizmus
iránti gyűlölete:
A számos konvergens tény oly egyértelműen mutat a különböző
életformák egy evolúciós folyamatban való létrejöttének központi
ténye felé, hogy szinte minden lényeges részletében el kell
fogadnunk ezt a következtetést [...] be kell ismernünk, hogy
jószerivel semmit sem tudunk. A populációk sokaságának a
kiválogatódás által vezérelt, észrevehetetlenül apró lépésekben
történő átalakulása – ahogyan ma a legtöbben gondoljuk – annyira
összeférhetetlen mind a változatosság, mind pedig a
sajátlagosságok tényeivel, hogy csak álmélkodhatunk azon: mily
felületesek voltak egy ilyen elgondolás védelmezői, s micsoda
ügyességgel tették elfogadottá, ha csak ideig-óráig is. [96]
1917. szeptember 2.
Kedves Bateson!
Természetesen rendkívül érdekesnek tartom, amit Kammerer
Bécsben csinál, és gyakran gondoltam arra, hogy milyen jó is
lenne felkeresni, és megtekinteni az ő Viváriumát. Szilárd
meggyőződésem, hogy megfigyelései tökéletesen megbízhatók.
Leveléből arra következtetek, hogy Ön kifejezetten a Vererbung
erzwungener Fortpflanzungsanpassungen című, valóban igen
figyelemreméltó munkájában közölt eredményei iránt érdeklődik.
A legőszintébb örömömre fog szolgálni, ha bármely, Ön előtt
nem egészen világos kérdésre válaszolhatok.
Ismeri Bles oxfordi tevékenységét? Ő úgy két évvel ezelőtt járt
Bécsben, és nekem azt mondta, hogy maga is készül bizonyos
kísérletekre Kammerer nyomdokain. Már régen nem hallottam
felőle.
Szívélyes üdvözlettel
híve, G. A. Boulenger
Válasz Boulengernek
Erős ellenérzéseket táplálok a vitatkozás iránt, s ez az oka
annak, hogy nem válaszoltam az eredményeim hitelességét és
értelmezésüket ért különböző, korábbi támadásokra.
Elhalasztottam a válaszadást arra az időre, amíg érveimet nem
csupán a válaszadás vágya támasztja alá, de új eredmények is.
Ami az Alytes-t illeti, ez az idő elérkezett.
Boulenger egyike azoknak a keveseknek, akik megpróbálták
saját kísérleteikkel ellenőrizni eredményeimet, mielőtt elutasítanák
azokat. Miután megfigyelte a párzást, két (két!) hímtől elvette a
petefüzéreket, s egy Alytes-ebihalakkal teli tócsából (abreuvoir)[44]
merített vízbe helyezte őket, úgy vélve, hogy ezzel a kísérlethez
ideális körülményeket biztosít.
Boulenger voltaképpen szerencsés volt, mert mielőtt a peték
elpusztultak volna, normálisan fejlődtek hat napon át. Amint azt
1914-ben, egy neki írt rövid válaszcikkemben kifejtettem, e
„természetes” körülmények között az lett volna várható, hogy a
petéket megtámadja és maradéktalanul elpusztítja a penész. Már
1906-ban beszámoltam róla, mekkora nehézséget jelent a
Saprolegniacea-féléket[45] távol tartani a petéktől, s egyidejűleg
felhívtam a figyelmet a lehető legsterilebb körülmények
fontosságára is. Boulenger erről a részről megfeledkezik...
Boulenger, aki – munkája természeténél fogva – érthetően nem
ismeri behatóan a kísérletezés gyakorlatát, nem ismerte fel azt,
ami minden fiziológus számára természetes: még a forralással
csírátlanított és mesterségesen szellőztetett víz sem jelent
elégséges védelmet a penészedés ellen; minden megfertőződött
petét finom olló segítségével haladéktalanul el kell távolítani az
összetekert petezsinórok gombolyagából, majd megismételni a
csírátlanítást. Mindemez óvintézkedések ellenére több
gombolyagot kellett kidobnom a fejlődő embriók pusztulása miatt,
mint amennyivel Boulengernek valaha is dolga volt. Később
valamicskét javult az arány; a következő nemzedékekben a
veszteség alig haladta meg a más, vízben élő anura-fajoknál
tapasztalhatót. Ám idáig igen hosszú út vezetett, s ezt néhány, a
természetben tett megfigyelés és egy csöbörnyi tócsavíz
semmiképpen sem rövidítheti le.
Vajon hogyan állíthatja ilyen bizonyossággal Boulenger, hogy e
rendkívül ijedős állatkák testhelyzete nem változott meg, amikor a
kezébe vette – márpedig enélkül aligha vehette volna szemügyre –
őket? Hogyan jelentheti ki – feltéve, hogy leírása helytálló – ‚ hogy
mindkét ujjukkal egyforma erővel szorították nőstényüket?
Tekintetbe véve az Alytes-ek párzó testhelyzetének
változatosságát (vö.: Dähne megfigyeléseivel), hogyan
általánosíthat egyetlen megfigyelése alapján, s hogyan terjesztheti
ki a vízben párzó Alytes-ekre is következtetéseit? Magam minden
bizonnyal jóval többször néztem végig – szárazon és vízben is –
az Alytes-ek párzását, mint Boulanger, aki mindössze három
alkalommal tette meg, s éppily fontosnak találom, hogy én igen
közelről, a terráriumban végeztem megfigyeléseimet, nem pedig
zseblámpafényben, egy falusi, útszéli árok partján, vagy valami
rom kőfalainak repedéseiben. Mindennek ellenére nem venném a
bátorságot, hogy a hím ujjainak mozgásáról (ezek a párzás során
a nőstény testének alsó oldalán helyezkednek el) vagy a nőstény
hasával érintkező ujjak pontos helyzetéről egyértelmű
kijelentéseket tegyek. Még az is lehetséges, hogy a párzóbütykök
formájának és kiterjedésének sokfélesége – amit jelen
dolgozatomban ismertetek – a párzó ölelés változatosságával is
összefüggésben áll.
A tények fényében Boulenger nemigen kételkedhet tovább a
párzóbütykök létezésében, változatosságuk ismeretében pedig
talán felismeri, hogy etológiai megfigyelésekből morfológiai
vonásokra következtetni csak az övénél sokkal alaposabb
körültekintéssel lehet.
Könyvek
Bestimmung und Vererbung des Geschlechtes bei Pflanze, Tier
und Mensch. Lipcse, 1913.
Genossenschaften von Lebewesen auf Grund gegenseitiger
Vorteile (Symbiose). Stuttgart, 1913c.
Allgemeine Biologie. Stuttgart, 1915 (3. Aufl. 1925).
Das Gesetz der Serie. Stuttgart, 1919b (2. AufI. 1921).
The Inheritance of Acquired Characteristics. New York, 1924.
Neuvererbung oder Vererbung erworbener Eigenschaften.
Stuttgart, 1925.
Der Artenwandel auf Inseln und seine Ursachen. Lipese és Bécs,
1926b.
1
Barátaim egy része azzal vádol, hogy túlzásba viszem a
tudományos pedantériát, a többiek azt vetik a szememre, hogy
tudománytalan módon vonzódom a képtelen és nevetséges dolgok
iránt, mint amilyen például az érzékek fölötti vagy azokon túli
észlelés, az ESP (extra-sensory perception), amelyekben
megjelennek a természetfölöttiség elemei. Mindenesetre
megnyugtató a tudat, hogy hasonló szemrehányások érték a
tudományos élet legjobbjait is, akik így, a vádlottak padján legalábbis
kellemes társaság.
A szemrehányások részben a babonaságtól és „az okkult
dolgokkal való babrálástól” való idegenkedésen, de főleg azon
alapulnak, hogy az emberek képtelenek egyfelől az egzakt
tudományok, másfelől pedig a parapszichológia legújabb kori,
rohamos fejlődésével lépést tartani. Az általános légkör az elmúlt
évtizedekben mindkét területen alapvetően megváltozott: a
parapszichológiai kutatás sokkal szigorúbb, statisztikusabb lett, és
persze bevonták a számítógépeket is; az elméleti fizika ugyanakkor
mindegyre „okkultabbá” vált, és vígan megtörte a „természet
törvényeinek” korábban érinthetetlen szentségeit. A vádat tehát
bizonyos mértékben akár még vissza is lehet fordítani: a
parapszichológiát túlzott tudományos pedantériával vádolhatnánk, a
kvantumfizika pedig nagyon is hajlamos az olyan „természetfölötti”
dolgokkal foglalkozni, mint a negatív tömeg vagy a visszafelé folyó
idő.
Ezt a folyamatot valamiféle „fordított” kiengesztelődésnek is
nevezhetnénk fordítottnak abban az értelemben, hogy az ESP
elképzelhetetlen jelenségei a fizika lehetetlen gondolatainak
fényében valamivel kevésbé tűnnek abszurdnak. Valamelyest
ismertetnem kell e tótágas eseménysorozatot – kezdjük azzal a
folyamattal, amelynek során a parapszichológia megindult a
tudományos elfogadhatóság magaslatai felé.
1960-ban a londoni Observer-ben cikksorozatot írtam az amerikai
egyetemeken folyó kutatások legújabb irányairól. Számos neves
tudóst kerestem fel, többek közt Rhine professzort (Duke Egyetem,
Észak-Carolina). A következő szövegrészlet látogatásom (rövidített)
ismertetése; az ESP-jelenségek terén tájékozott Olvasó világosan
érzékelni fogja, mennyire megváltoztak a dolgok az azóta eltelt tíz
esztendő alatt:
Weaver kommentárja:
A KVANTUMFOLYAMATOK ELŐREJELZÉSE
Kivonat: Két előrejelző kísérlet során az alanyok előtt négy,
véletlenszerű sorrendben felvillanó, színes lámpát helyeztünk el. A
feladat az volt, hogy próbálják meg kitalálni, melyik gyullad meg
legközelebb, s ennek megfelelően nyomják meg négy gomb
valamelyikét. Az első kísérletben három alany vett részt, s
összesen 63 066 alkalommal nyomták meg a gombokat.
Összesített eredményük igen figyelemreméltó volt (p < 2 x 10-9); a
sorozat esélye kisebb volt, mint ezermillió az egyhez.
A második kísérletben az előbb említett személyek közül kettő,
valamint egy harmadik, új alany próbált szerencsét. Ezúttal is a
következőként meggyulladó lámpára kellett tippelniük (pozitív
választás), majd pedig arra, hogy melyik nem fog meggyulladni
(negatív választás). Összesen húszezer próbálkozással ismét
komoly sikert értek el (p < 10-10).
Hogy valóban véletlenszerű célsorozatot produkálhassunk, a
természet legelemibb véletlenszámforrását, egy
kvantumfolyamatot használtunk fel (a radioaktív stroncium90-ből
érkező elektronokat). A berendezés gyakorlati előnye, hogy
gyorsan működik, s a véletlen sorozat számítógéppel könnyen
ellenőrizhető.
Parányok a neutrinók,
Sem töltésük, sem tömegük,
Megvetnek interakciót,
A Földet, e kerek golyót
Semmiség keresztezniük:
Cúgos gang nem fogja a port,
Proton üvegen átalüt.
Eszményi gáznak vetve pfüt
Erődnél egy se toporog,
Acél vagy bronz nekik nem ügy,
Se büszke ménből box-sorok.
De mit származás! Betelünk
Egyként, ha sújt e pengefok;
Fájdalmatlan guillotine-ok:
Fűbe harapnak, s ép fejünk... [70]
1
Kammerer lamarckista volt; hitt a szerzett tulajdonságok
örökletességében, vagyis abban, hogy a szülők élete során kialakult
fiziológiai jellegek bizonyos mértékig megjelennek az utódokban is.
Az ortodox neodarwinista nézet szerint ugyanakkor a szerzett
jellegek nem gyakorolnak hatást az élőlény öröklődő „tervrajzát”
hordozó génekre; az evolúció a genetikus anyag véletlen, s a
természetes kiválogatódás által megőrzött mutációinak
következménye. A lamarckiánus szemlélet filozófiai szempontból
sokkal vonzóbb, mert kumulatív folyamatnak tekinti az evolúciót,
melynek során felhalmozódnak az egymást követő nemzedékek
törekvéseinek és erőfeszítéseinek eredményei; a darwini felfogás
szerint azonban minden effajta erőfeszítés kárba vész, minden
nemzedéknek mindent elölről kell kezdenie, s az evolúció
mozgatóerői csupán a vak véletlen és a szelekciós nyomás. A
lamarckisták sajnos soha nem voltak képesek a szerzett
tulajdonságok örökölhetőségét bizonyító kísérleti eredményeket
felmutatni; a lamarckizmus lassan kiment a divatból, s a XX. század
elejére már egyenesen eretnekségnek számított. Kammerer volt az
utolsó, európai hírű lamarckista; élete legnagyobb részét annak a
feladatnak szentelte, hogy hüllők, kétéltűek, sőt még tengeri
zsákállatok esetében is kimutassa Lamarck igazát.
Kísérleti állatai azonban az első világháború során elpusztultak, s
az utolsó és egyetlen preparátumról, egy dajkabéka (Alytes
obstetricans) hímről kiderült, hogy a legfontosabb, bizonyító erejű
jellegeit meghamisították; manipuláltak vele. Néhány hónappal a
leleplezés után Kammerer egy Bécshez közeli hegyi ösvényen főbe
lőtte magát.
Már régen megragadott ez a rendkívüli személyiség, s a
közelmúltban írtam meg életrajzát, amely – bízom benne – hathatós
bizonyítékokat sorakoztat fel amellett, hogy a csalást másvalaki, és
Kammerer tudta nélkül követte el. Jelen könyvünkben azonban nem
Kammerer lamarckista nézetei érdekelnek bennünket (noha később
röviden még visszatérek rájuk), hanem egy másik eretneksége;
nevezetesen az, hogy a véletlen egybeeséseknek különös
jelentőséget tulajdonított. 1919-ben jelent meg e tárgyban írt,
figyelemre méltó műve – Das Gesetz der Serie –; angol[85] fordítása
tudomásom szerint máig sem létezik. A művet röviden ismertettem A
dajkabéka esete című tanulmányom 1. függelékében, elnézést kérek
az Olvasótól, amiért itt is idézem néhány részletét.
Kammerer a megtapasztalt és a tudomására jutott véletlen
egybeesésekről húszéves korától kezdve húsz éven át vezetett
feljegyzéseket. Nem ő volt az egyetlen, aki ebben a titkos bűnben
lelte örömét; Jung is így cselekedett. „Gyakran találkoztam a
kérdéses jelenséggel – írta – ‚ és végül el kellett fogadnom, hogy a
pácienseimnek igen sokat jelentenek ezek a tapasztalatok. A legtöbb
esetben olyasmiről van szó, amiről az emberek nem beszélnek, mert
félnek, hogy nevetségessé teszik magukat. Megdöbbentett, milyen
sokuknak vannak efféle élményeik, és hogy milyen gondosan őrzik
titkukat.” [53] Kammerer könyve száz esetet ismertet, például:
MEFISZTÓ (Fausthoz):
Vigyázz, vigyázz, Ész s Tudomány mi sanda!
Ördögi frigy, ember legfőbb hatalma, Boszorkányság, káprázat:
megigéznek
Kvantum-mezőn kísértő vad lidércek.
Ekkor belép Margit, s dalolva Fausthoz fordul. (Dallam:
Schubert: Margit a rokkánál):
MARGIT (Fausthoz,):
Nincs nyugtömegem, Töltésem úgyszint, Hősöm, egyetlenem,
Neutrínód int![86]
1
Kammerer és Jung is egy-egy akauzális elvet fogalmazott meg, s
úgy vélte, hogy ez az elv éppoly fontos az ember sorsa és általában
a világmindenség szempontjából, mint a kauzalitás. A kvantumfizika
paradoxonjai azt sugallják, hogy ez a feltételezés semmivel sem
abszurdabb, mint a modern tudomány elméletei, ám még ha
hajlandók vagyunk is elfogadni őket, fel kell tennünk a kérdést: mire
jó ez az akauzalitás? Hogy a kauzalitás mire jó, azt remekül tudjuk:
ez felel azért, hogy rend és stabilitás uralkodjon az Univerzumban,
amely különben kaotikus és kiszámíthatatlan lenne; ez garantálja,
hogy – például – ha kinyitom a csapot, nem lángtenger, hanem víz
tör belőle elő. De mit keres Jung ablakán a szkarabeusz?
Az ember az ókortól egészen a XIX. századig készen állt a
válasszal, s a „befolyásokra”, „szimpátiákra” és „megfelelésekre”
hivatkozott. A bolygók helyzete határozza meg az emberek sorsát és
jellemét; a makrokozmosz visszatükröződik a mikrokozmoszban;
minden összefügg, s ennek oka nem valamiféle mechanikus okság,
hanem rejtett, mély vonzások, rokonságok és affinitások – ebben a
láthatatlan rendezettségben semmiféle véletlennek nem volt helye. A
minden dolgok egymáshoz való vonzódásának tana egészen
Hippokratészig visszamenőleg kitapintható: „Egyetlenegy, közös
áramlás van; egyetlen közös lélegzés; minden létező egymásnak
rokona.” A gondolat vezérmotívumként húzódik végig a
püthagoreusok, a neoplatonisták és a reneszánsz filozófusok
tanításain. Pico della Mirandola így összegezi a kauzalitás és az
akauzális szimpátiák dualizmusát:
1
És most, jó néhány vargabetű után visszajutottunk oda, ahonnan
elindultunk. Bizonyos, hogy a misztikus „óceánérzése” a spirálnak
egy magasabb kanyarulatán helyezkedik el, mint az újszülötté;
utóbbinak még nincs személyes azonosságtudata, a misztikus és a
médium pedig meghaladta azt. A spirálnak számtalan kanyarulata
van az amőbától felfelé, ám minden ciklusban megtaláljuk ugyanazt
a polaritást – ugyanazokat a Janus-arcú holonokat –; egyik arcuk azt
mondja: én vagyok a világ közepe, a másik pedig: a teljesség felé
törekvő rész vagyok.
A parapszichológia jelenségeit – akár spontának, akár
laboratóriumi kísérletek eredményei – tekinthetjük e törekvés
jutalmának is. Az ESP ez esetben az élő anyag integratív
potenciáljának legmagasabb rendű megnyilvánulása, amelyekhez –
az ember szintjén – jellegzetesen önmeghaladó érzelmek
párosulnak. A biológia és a fizika mezején tett kirándulásaink során
a tudomány szilárd talaján jártunk, most azonban a
bizonytalanságok területére lépünk, és nem kívánok úgy tenni,
mintha nem így állna a dolog. Ám maga a modern tudomány az, ami
paradox látképeivel e lépés megtételére bátorít.
Nem állunk meg a „klasszikus” ESP jelenségeinél – a telepátiánál
és rövid távú előérzeteknél – ‚ amelyekre akár még található is
valamiféle fizikalisztikus magyarázat. Önkényes dolog lenne kizárni
a távolbalátást, a pszichokinézist vagy a szinkronisztikus
véletleneket, s egy ilyen gesztussal nem sokat változtatnánk a
dolgokon. Másfelől azonban: ha az integratív tendenciát úgy
tekintjük, mint univerzális elvet, amely magában foglalja az akauzális
jelenségeket, leegyszerűsödik a kép, még ha továbbra is kívül esik a
megérthetőség határain. A számos misztérium helyett így egyetlen,
tovább nem egyszerűsíthető evolúciós tendenciával van dolgunk,
amely a mind differenciáltabb részekből igyekszik létrehozni mind
komplexebb egészeket. A minden dolgok egymáshoz való
vonzódásának hippokratészi tanítása csupán ennek egy korai
megfogalmazása volt, ahogy szintén csak egy megközelítés a sok
közül a tudomány evolúciója, a maga specializált ágakká való
szerteágazásaival, s ezeknek a nagy folyódeltában való
egyesülésével. A nehézkes, és az időbeliséget tévesen
túlhangsúlyozó szerialitás és szinkronicitás szavakat akár
helyettesíthetnénk az egybetorkolló események kifejezéssel is, és az
ilyen eseményeket tarthatnánk az integratív tendencia akauzális
manifesztációinak. Ilyen egybetorkolló esemény lehet például Jung
szkarabeuszának feltűnése, ahogy a perdülő kockára gyakorolt
pszichokinetikus hatás és más, paranormális, akauzális jelenségek
is. Jelentőséget, jelentést álkauzális jellegük kölcsönöz nekik; azt a
benyomást keltik, mintha kauzális összefüggéseik lennének, holott
bizonyíthatóan nincsenek. Úgy tűnik, mintha a páciens álmáról szóló
beszámoló vonzotta volna Jung ablakához a szkarabeuszt; a kocka
perdülését befolyásolni látszik a kísérleti alany akarata, a látnok
pedig mintha előre tudná, milyen figurák vannak a felfedetlen
kártyalapokon. Az élet integratív potenciáljai látszólag képesek
pszeudokauzális hatásokat kelteni; fizikai tényezők közreműködése
nélkül összehozni az egybetorkolló eseményeket.
Nem mindig könnyű azonban éles határvonalat húzni a kauzális és
akazuális események között. A szem nélküli állatoknak a tapintás és
esetleg a szaglás durva eszközeivel kell boldogulniuk. A denevérek
egyfajta radart használnak, aminek feltételezése még nem is olyan
régen mélyen megbotránkoztatta volna a biológusokat. A szemmel
rendelkező állatok érzékelik a fotonokat, ezeket a nyugalmi tömeg
nélküli részecskéket, amelyek egy nem közegben terjedő
hullámokként viselkedve látszólag megcáfolják a kauzalitást. Egy
szem nélküli emberfaj – mint például a Wells-féle vakok országának
polgárai – minden bizonnyal okkult képtelenségnek tartaná és
elutasítaná azt az állításunkat, hogy képesek vagyunk tapintás
nélkül tudomást szerezni távoli objektumokról, vagy kijelentené,
hogy ha ilyen képesség valóban létezik, nyilvánvalóan kívül esik a
fizikai kauzalitás határain, és csakis valamiféle ESP-história lehet.
2
Nagy-Britannia egyik legnevesebb neurofiziológusa, dr. W. Grey
Walter a közelmúltban figyelemre méltó kísérletsorozatot hajtott
végre. Egy 1969-es előadásán lakonikusan bejelentette, hogy „az
ember egy elektromos készülékhez kapcsolva képes a puszta
akaratával, bármiféle mozdulat nélkül, pusztán agyának parányi
elektromos kisülései útján befolyásolni egyes külső eseményeket”.
Ez az erőfeszítés „egy különösfajta koncentrációt, a szenvedélytelen
tárgyilagosság és az erős izgalmi állapot sajátosan paradox elegyét
kívánja meg”. [99]
Grey Walter kísérlete – erősen leegyszerűsítve – a
következőképpen folyt: az elektródákat az alany fejbőrére,
közvetlenül a homloklebeny fölé helyezték, s ezeken át egy erősítőn
keresztül jutottak a kísérleti berendezésbe az agy elektromos
tevékenységének jelei. Az alany előtt egy gombot helyeztek el,
amelyet ha megnyomott, egy képernyőn valamilyen „érdekes jelenet”
vált láthatóvá. Körülbelül egy másodperccel a gomb megnyomása
előtt mintegy húsz mikrovolt erősségű kisülés keletkezett az
agykéreg jelentős területein; ezt nevezik készenléti hullámnak. A
berendezés úgy volt beállítva, hogy ez a készenléti hullám
egymagában is elegendő volt egy kapcsoló kioldásához, s a kép
megjelenéséhez, egy töredék másodperccel azelőtt, hogy a páciens
ténylegesen megnyomta volna a gombot. Ez az úgynevezett
autostart:
*
(A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE: a kortárs parapszichológia óriási
irodalmából két asszony – Rosalind Heywood [neki ajánlottam ezt a
könyvet], és Renée Haynes, a The Hidden Strings és a Philosopher
King című könyvek szerzője, a Journal of the Society for Psychical
Research szerkesztője – művei tették rám a legerőteljesebb hatást.
Jelen tanulmány olyan területre merészkedik, ahová az angyalok
is félve lépnek. Írásakor a legnagyobb óvatossággal és
körültekintéssel jártam el; igyekeztem elsősorban a laboratóriumi
kísérletek eredményeire szorítkozni, és mellőzni az úgynevezett
anekdotikus bizonyítékokat – a mindennapi életben felbukkanó
parapszichológiai jelenségeket, amelyek a legszorosabb,
tudományos értelemben nem számítanak értékelhető adatoknak,
eseteknek. A kefelevonat átolvasásakor úgy éreztem, hogy ezek a
magamra erőltetett korlátok bizonyos egyoldalúságot
eredményeztek, s felkértem Renée Haynest: állítaná helyre a
megbillent egyensúlyt azzal, hogy utószót ír tanulmányomhoz. Hálás
vagyok neki, amiért megtette, s az én szigorú és száraz Jang-om
mellé odaállította a Jin-t. – Arthur Koestler)
RENÉE HAYNES UTÓSZAVA
Koestler úr világosan és szellemesen ismertette az idővel, térrel,
anyaggal, kauzalitással; a neurofiziológiai és pszichológiai
kutatásokkal kapcsolatos legújabb adatokat, amelyekből izgalmas és
ígéretes szintézis emelkedik elő. Janus-arcú holon-koncepciója
éppoly gondolatébresztő lehet nemzedékünk számára, mint amilyen
a századelő gondolkodóinak Bergson Élan Vital-elmélete volt.
Megtisztelő és egyben ijesztő feladat utószót írni egy ilyen
munkához, s legkivált azért, mert a tárgy folyamatos és heves vitákat
provokál. Remélem, megbocsátják, ha olykor ez az epilógus is
vitatkozik.
Lenyűgözött Koestler úr összefoglalója a kortárs fizikáról; annak
végtelenül elvont fogalmairól, tanulmányozható matematikai
kölcsönhatásairól; előre látható fordulatokban és megjósolhatatlan
bakugrásokban gazdag, láthatatlan energiauniverzumának táncáról,
amely szétrúgja a newtoni gondolat takaros és megbízható
rendszereit. Egyébként: a szinkronicitás elbűvölő példája, hogy a
még ismeretlent a fizikusok és a parapszichológusok is a pszi
szócskával jelölik; különös verbális sziporka, amely jól mutatja a két
diszciplína közös alapjait.
Számomra – mint sok más ember számára is – a matematikai
képzetalkotás, ami a matematikában jártasak számára természetes,
sokkal nehezebben megérthető – és társítható az eleven élménnyel
– ‚ mint a közvetlen, érzékszervi tapasztalat. A magamfajta számára
könnyebb a közönséges érzékelés „nyelvjárásában” elgondolni a
közhelyszerűen misztikus folyamatokat, mint – ha mégoly helytállók
és elegánsak is – az algebrai formulák megfogalmazásaiban. A
látás, hallás, tapintás, szaglás és hőérzékelés képalkotásában
történik meg leggyakrabban, noha nem mindig, hogy a paranormális
észlelés, mint például az emlékezés eljut a tudatig. (Talán nem több,
mint futó érzés, hogy történt valami; talán csak pillanatnyi,
megmagyarázhatatlan impulzus, amely valami cselekvésre sarkall;
arra, hogy kiszaladjunk a házból, amelyet a következő percben
bombatalálat ér, vagy hogy hosszú, unalmas útra induljunk, hogy
meglátogassuk az iskolában a gyereket, akiről kiderül, hogy hirtelen
súlyosan megbetegedett.)[105]
Ez okokból kívánom hangsúlyozni a spontán jelenségek
fontosságát a fizikai kutatásokban. Érthetetlen és
megmagyarázhatatlan, de tény, hogy előfordul az ilyesmi; hogy
bizonyos hallucinációk, látomások és szinte tapinthatóan valóságos
álmok egybeesnek valóságos eseményekkel, amelyekről az adott
személy nem tudhatott; térben távoli, múltbeli vagy még meg sem
történt dolgok tisztán, világosan tűnnek fel az ember előtt; mindez
egyértelműen bebizonyosodott már azelőtt is, hogy az 1880-as
években megindult a tervszerű kutatás.
Az ilyen eseményeket nemegyszer még napjainkban is – mint
mesebeszédet vagy babonaságot – egy kézlegyintéssel intézik el.
Ugyanígy: az erről szóló, tökéletesen precíz jelentést, melyek szerint
St. Kilda lakói csak egy bizonyos hajó megérkezése után betegedtek
meg, Samuel Johnson gúnyosan elutasította, mint a józan ésszel
merőben ellenkező feltételezést, s csak akkor ismerték fel igazságát,
amikor felfedezték, hogy mikrobák okozzák a betegségeket.
A paranormalitás számos jelenségét – a tudatos telepátiát; a
veszélylátást, amikor az ember „látja”, hogy valaki haldoklik vagy
súlyos veszedelem fenyegeti; vagy hirtelen és megmagyarázhatatlan
fájdalomérzet megtapasztalását pontosan abban az időben, amikor
egy távoli, szeretett személy valamilyen oknál fogva hasonló
fájdalmat él át – számos esetben megvizsgálták és ellenőrizték; a
legszigorúbb bíróság is elfogadhatná a felsorakoztatott
bizonyítékokat. Mindez pedig súlyt és hitelességet kölcsönöz a mind
növekvő számú egyéb eseteknek, amelyek – mint dr. Louisa
Rhine[106] és mások is rámutattak – ugyanebbe a műfajba tartoznak,
még ha elbeszélőjük nincs is tisztában vele.
Szinte bizonyos, hogy a spontán ESP-jelenségek nemcsak emberi
lényeknél fordulnak elő, akik képesek szavakba önteni
tapasztalataikat, hanem állatoknál is, és erre csakis viselkedésükből
következtethetünk. Az értelmezés nem mindig könnyű feladat, hisz
az állatoknak olyan érzékelési képességeik is vannak, amelyekkel
mi, emberek nem rendelkezünk. A felnőtt patkányok például képesek
„kiszagolni” a röntgensugarakat.[107] Egyes rágcsálófajok fiatal
példányai ultrahangok útján kommunikálnak anyjukkal, akárcsak a
delfinek, akik egész életükben így tartják egymással a kapcsolatot.
Milyen egyszerű – és milyen téves – lenne paranormális
jelenségként értékelni például egy esetet, amely „egy meg nem
nevezett ország fővárosában történt meg az ott szolgálatot teljesítő
amerikai katonai attasé otthonában”. A család kutyája nyüszítve és
vinnyogva, „szemmel láthatóan erős fájdalmakkal küszködve
dühödten harcolt egy láthatatlan ellenséggel a szoba sarkában”.
Végül felszedték a padlódeszkákat, és „egy rádióadó-készüléket
találtak, amely közvetítette a szobában folyó beszélgetéseket.
Amikor bekapcsolták, rendkívül magas frekvenciájú hangot bocsátott
ki, amit az emberi fül már nem érzékelt, de a kutya számára
elviselhetetlen volt”.
Az állatok viselkedésének számos olyan esetét ismerjük, amely
látszólag csak paranormális okokkal magyarázható. Gyakori, hogy
kutyák és macskák, miután zárt kosárban, autóval vagy vonattal igen
távolra viszik őket otthonuktól, megszöknek új helyükről, és
hazatérnek. A francia sajtó a közelmúltban még különösebb esetet
ismertetett: egy munkás átmenetileg elhagyta családját, mert az
ország egy távoli részében kapott feladatot. A kutyája rövidesen
eltűnt otthonról, és nemsokára – lesoványodva és kimerülten –
megjelent gazdájánál, egy olyan helyen, ahol még soha nem volt
azelőtt.
Nemegyszer hallunk olyasmit is, hogy kutyák vagy macskák
mintha érzékelnék a távolban végbemenő eseményeket. Korábban
már ismertettem egy esetet, [108] amelyről személyes tudomással
rendelkezem; hogy nem elszigetelt jelenség volt, az egyértelműen
kiviláglik a gyakorló állatorvos és – sebész, később pedig a
Veterinarians Union elnöke, Mr W. J. Tarver cikkéből is, [109] melyben
arról ír, hogy az átmeneti kutyaotthonokban elhelyezett állatok
körülbelül tíz százalékán „egy-két nyugodtan eltöltött hét után vad
izgalom lesz úrrá, szinte abban a pillanatban, amikor gazdáik a távoli
nyaralásról elindulnak hazafelé”. A távolság egyáltalán nem játszik
szerepet. (Különös, hogy az ilyen „tehetséges” kutyák aránya
nagyjából azonos azokéval az emberekével, akik igenlő választ
adtak az első angliai hallucináció-közvéleménykutatás kérdésére:
„Volt-e Önnek teljesen éber és józan állapotban élénk és
valóságosnak tetsző élménye, tapasztalata, benyomása, amelynek –
amennyire az ember ebben biztos lehet – nem volt semmiféle
konkrét, fizikai kiváltó oka?” – 17 000 megkérdezett közül közel
1700-an válaszoltak igennel.) A távolra szállított, hazavágyó kutyák
esetében a szeretet a legfontosabb motiváció. A félelem szintén
kiválthat látszólag paranormális jelenségeket. Tarver írja: „Egy bika,
amelyet ismételten meg kellett operálnom, minden esetben
hangosan bőgni kezdett [...] valahányszor befordultam a bekötőútra,
úgyhogy a tulajdonosához soha nem érkeztem váratlanul”, még
akkor sem, amikor „az új autómmal mentem arra, amelynek hangja
az állat számára semmiképpen sem lehetett ismerős”.
Az emberek és más lények között van még egy további párhuzam
is. J. D. Carthy szerint[110] „az állatok nem reagálnak automatikusan
egy-egy jelre, csak ha igen erős a motiváció. A táplálékot jelző
hívásra egy pukkadásig jóllakott állat rá se hederít”. Koestler úr
megjegyzi, hogy más szögből szemlélve ugyanez érvényes az
emberre is, mind a hétköznapokban, mind pedig laboratóriumi
körülmények között. Így például a forgalmas utcán egy műszaki
érdeklődésű kisfiú az autómárkákra figyel, a várostervező a forgalom
folyamatosságára vagy zavaraira, az asszony pedig, aki riadtan
próbál átkelni az úton egy fáradt kisgyermekkel, elsősorban azt veszi
észre, hogy milyen közönyösek és kíméletlenek a gyalogosok iránt
az autókban ülők. Ugyanígy áll a dolog az érzékfeletti észleléssel is;
az emberek éberebben veszik észre és tudomásul azt, ami
kifejezetten érdekli őket, vagy érinti személyes érzelmeiket. Ahhoz,
hogy bármely élő teremtményből azonnali és erős – érzékszervi
vagy érzékfeletti – reakciót váltsunk ki, az ingernek lényeginek és
érdekesnek, a biológiai vagy érzelmi szükségletek és feszültségek –
ahogyan Gerard Manley Hopkins nevezte: a lelkivilág –
szempontjából fontosnak kell lennie.
Természetesen éppen ezért olyan nehéz e témakörben
megismételhető kísérleteket kidolgozni. Az embereket a
laboratóriumokba űző érdeklődés a mechanikus ismétlődés hatására
megfakul, s ez a hanyatló lelkesedés természetesen nyomot hagy az
eredményeken; előbb-utóbb az alanyok vérmérséklete,
kedélyállapota és a dologhoz való személyes viszonyulása is
megmutatkozik. Azon túl, hogy fokozatosan egyre unalmasabbakká
válnak, a kártyalap-kitalálós meg kockadobálós kísérletek nem
veszik figyelembe azt a szellemi atmoszférát, amelyben az emberi
elme és szellem működik, tevékenykedik. Amint H. H. Price
professzor rámutatott:[111] „a paranormális észlelés asszociatív
módon szimbolikus; Mr. Jonest például egy álomban vagy
paranormális élményben képviselheti egy oroszlán, mert mondjuk –
az állatkert közelében lakik, vagy oroszlán típusú személyiség,
esetleg van egy Leó nevezetű rokona. Ha a kártyalap-kitalálósdi
kísérletben hagyományos paklit alkalmaznak, az alanynak a
találathoz azt kell mondania: pikk tízes; ebben az összefüggésben
tökéletesen értékelhetetlen, ha – a pikkelyre, halpénzre asszociálva
– azt mondja: tíz font”
A Maimonides Medical Centre „Álomlaboratóriumában”
végrehajtott, s korábban már ismertetett kísérletek[112] első
csoportjában bizonyos mértékig sikerült elhárítani ezeket a
nehézségeket, de eredményeik, bármily ígéretesek is, nehezen
értékelhetők. Ez részben annak következménye, hogy a
vizualizációs készség egyénenként erősen változó. Egyeseknek
fotografikus memóriájuk van, másoknak szelektív; vannak, akik
emlékeznek a nevekre, de a formák felidézésére képtelenek.
Ezenkívül minden ember asszociációk egész hálózatán keresztül
érzékel, és juttatja kifejezésre érzéseit – képei és szimbólumai
ugyanolyan sajátosak és egyszeriek, mint ő maga; némelyik
kulturális hátterének folyománya, némelyik pedig saját élete
eseményeinek párlata. Egy későbbi kísérletsorozat, [113] ahol
kevésbé specifikus célokat fogalmaztak meg – nem csupán képeket,
hanem általános témákat, mint például a távol-keleti vallások; a
skizofrének művészi alkotásai, egy gyermek születése stb., s
mindegyiket látvánnyal és hangokkal is érzékeltették a „közvetítővel”
– ‚ látszólag áthidalta a korábbi nehézségek némelyikét. Úgy tűnik,
ez a módszer egy élmény hangulatának, érzelmi minőségeinek
telepatikus átvitelében valóban eredményesebb.
Ez a minőségi jellegű kérdésfelvetés – szemben a fizikai kutatás
és sok más terület mérési módszereivel – mind sürgetőbben
jelentkezik. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül pusztán azért, mert
annyira kényelmetlen és nehéz feladat foglalkozni vele; mind a
tudomány, mind a filozófia, mind pedig az egész
szinkronicitáskérdés szempontjából óriási jelentősége van. Ámde
(mert annyival könnyebb összegyűjteni és mennyiségileg elemezni
az adatokat, mint elgondolkodni jelentőségükön) a minőség és a
jelentés, ami az emberek számára a legérdekesebb, gyakran
háttérbe szorul. Részben ezért is annyira értékes ez a könyv.
Birkózik a jelentéssel, és egyesíti a tényeket.
Szeretném még jobban hangsúlyozni ezt a kérdést. A mérhető, a
megszámlálható szolgálhatja a minőséget, de nem azonos vele. „Le
son du cor le soir au fond des bois”; „A veszedelmes tengerek
tajtékja a messzi, mesés partokon”; „a mélységes, vakító sötét” – e
mondatok jelentése érthető és azonnal felfogható, de tudományos
vagy mennyiségi elemzéssel megközelíthetetlenek. Hasonlóképpen:
az ember egy tonna szerelemmel (a kamasz lányok gyakran
mellékelnek leveleikhez ilyen mennyiségeket); egy yard gyűlölettel
vagy egy gallon áhítattal nemigen tud mihez kezdeni, ám a
szerelem, a gyűlölet és az áhítat ugyanolyan valóságos dolgok, mint
egy tonna liszt, egy yard szövet vagy egy gallon benzin, sőt
voltaképpen még sokkal valóságosabbak, hisz nem csupán olyan
primitív célokat szolgálnak, mint a kenyérsütés, a párnahuzatvarrás
vagy az autóval való száguldozás.
A minőség, a jelentés az, ami csillagként dereng át a
szinkronicitáson, ahogyan – elég különös módon – a pszichofizikai
spektrum másik feléről ugyanez pislákol felénk; a poltergeist-
jelenségek[114] felől, amelyekről úgy hiszik, hogy a mélységesen
kaotikus emberi nyomorúság ma még érthetetlen, pszichokinetikus
megnyilvánulásai. Hol groteszk, hol borzasztó; zajok, kőzápor,
palackok összetörése, villanykörték szétrobbanása vagy az
elektromos készülékek megmagyarázhatatlan viselkedése[115] még a
szónál vagy a zenénél is világosabban fejezik ki – és jelképezik –
annak a személynek a belső zűrzavarát és konfliktusait, aki körül
megtörténnek.
Jung a „transzpszichikus okozatiság” szélsőséges
megnyilvánulásaként értelmezi ezeket a jelenségeket – például
Freud könyvszekrényének reccsenéseit. A mindennapi életben
gyakran tapasztalható manifesztációk természetesen sokkal
kevésbé drámaiak. Elhatározom, hogy leírok egy mondatot, s agyam
bioelektromos tevékenysége, izmaim mozgásai, s egy sor
kimutatható fizikai folyamat láncolata jóvoltából végrehajtódik
akaratom anélkül, hogy szándékomban állt volna e folyamatokat
tudatosan megindítani. Az is lehetséges, hogy ilyesfajta
elhatározások közvetlen hatással vannak olyan biológiai
folyamatokra, amelyek a döntést hozó személlyel nincsenek fizikai
kapcsolatban, ahogyan azt John L. Randall legutóbbi, Pszi-
jelenségek és biológiai elmélet című cikkében felvetette.[116]
Cikkében az enzimek tevékenységét, papucsállatkák viselkedését,
növények növekedését vagy egerek sérüléseinek gyógyulását
befolyásoló pszichokinetikai hatásokkal kapcsolatos kísérletekre
hivatkozik, s mellesleg megfogalmazza a következő általános
definíciót: „Pszi-jelenségről szokás beszélni, valahányszor egy fizikai
rendszerbe az ismert energiaformák megfigyelhető jelenléte,
áramlása nélkül jut el információ.”
Ekképpen tehát többféle szintet különböztethetünk meg: a tudatos
döntéshozatal, a psziché tudattalan rétegeiben gyökerező
poltergeist-jelenségek, s végül a szellem egy másik, felfoghatatlan
és megközelíthetetlen működésében keletkező szinkronicitás és
jelentésteli egybeesések rétegeit.
Ezzel kapcsolatban azt hiszem, vitatkoznom kell Mr. Koestlerrel az
„óceánérzés és az „uralkodó elképzelés” tekintetében, mely szerint
az „Egy Minden és Minden Egy” koncepciója „visszhangzik a
keresztény misztikusok írásaiban”. Bizonyos vagyok benne, hogy
részben így van, s hogy – amint írja – mindez egy felsőbb
kanyarulata a spirálnak, amely a gyermek szimbiotikus
tudatosságától, s a primitívek álom-korától veszi kezdetét. Azt
azonban nem gondolom, hogy minden – keresztény vagy más hitű –
misztikus osztja ezt az „uralkodó elképzelést”, vagy az Egy-gyel való
azonosság és az alatta rejlő anima mundi gondolatát. Érzékelés nem
lehetséges érzékelő nélkül, és a szemlélődők, az elmélkedők
megőriznek annyit önmagukból, hogy érzékelhessenek és
gyönyörködhessenek. Olyan ez, minta a napnyugta, a hegyvidéki táj
vagy a csillagos ég, amely ámulatba ejti őket, elevennek mutatkozna
és visszameredne rájuk.
Francis Bacon (jogász, államférfi, esszéista és tudós, aki
Angliában elsőként gondolt ki a paranormális érzékelés
tanulmányozására irányuló kísérleti módszereket) egyszer
megjegyezte: „Inkább hiszem el a Talmud és az Alkorán összes
meséjét, mint azt, hogy ez a Világegyetem lélek nélkül való”; lélek
nélkül, amely több, mint valamiféle számítógép és több, mint
roppant, minden létezőt irányító központi idegrendszer, amely
hatékony, de öntudatlan, mint az egészséges gyomor
JEGYZETEK
1) Eysenck; 1957, 131. o.
2)Ugyanott, 108. o.
3) Naumov; 1970, 54. o.
4) Idézet: Newsletter of the Parapsychology Foundation, Inc., 10.
k., No. 6., 1963. november-december, valamint: Heywood; 1967. 58.
o.
5) Idézi: Heywood; 1967, 58. o.
6) Idézi: Burtt; 1967, 75. o.
7) Weaver; 1963, 361. o.
8) 1970. augusztus 20., 367. o.
9) Weaver; 1963, 267. o.
10) Ugyanott, 361-362. o.
11) Ugyanott, 361. o.
12) Proc. SPR, II. k., 189-200. o.
13) Proc. SPR, XXIX. k., LXXII. rész, 1916. február 23., 64. o.
14) Proc. SPR, XXXIV. k., XCII. rész, 1924. december, 212. o.
15) Murray; 1952.
16) Lásd Rhine; 1957, 131-132. o.
17) Broad; 1949, 291-309. o.
18) Lásd Rbine; 1957, 19. o.
19) Ugyanott; 17. o.
20) Ugyanott; 19. o.
21) Ugyanott; 166. o.
22) Ugyanott, 166. o.
23) Schmidt; 1969, 99. o.
24) Schmidt; 1970, 175. o.
25) Ugyanott; 181. o.
26) ESP by any Other Name would Smell; New Scientist, 1970.
augusztus 20., 367. o.
27) Oppenheimer; 1966, 40. o.
28) Heisenberg; 1969, 63-64. o.
29) Russell; 1927, 163-165. o.
30) Idézi: Burt; 1967, 80. o.
31) Eddington; 1928, bevezetés.
32) Idézi: Heisenberg; 1969, 101. o. – tól.
33) Heisenberg, im., 113. o.
34) Idézi: Burt; 1968, 36. o.
35) Pauli; 1952, 164. o.
36) Idézi: Hardy; 1965, 256. o.
37) Burt; 1967, 80. o.
38) Margenau; 1967, 209. o.
39) Jeans; 1937, 122. o.
40) Gardner; 1967, 240-241. o.
41) A Telephone Poles and Other Poems című kötetből; 1963.
42) Firsoff; 1967, 102-103. o.
43) Ugyanott, 105-106. o.
44) Dobbs; 1965, 261-322. o.
45) Margenau; 1967, 217. o.
46) Idézi: Dobbs; 1965, 303. o.
47) Dobbs; 1965, 303-305. o.
48) Eccles; 1953, 276-277. o.
49) Ugyanott; 283-285. o.
50) Ugyanott, 279. o.
51) Firsoff; 1967, 52. o.
52) Burt; 1968, 34-35. o.
53) Jung; 1960, 420. o.
54) Kammerer; 1919, 25. o.
55) Ugyanott; 27. o.
56) Kammerer; 1919b, 24. o.
57) Ugyanott; 24. o.
58) Ugyanott, 36. o.
59) Koestler; 1971, 1. függelék, 7.
60) Kammerer; 1919, 93. o.
61) Ugyanott; 165. o.
62) Ugyanott; 456. o.
63) Idézi: H. Przibram: Paul Kammerer als Biologe; Monistische
Monatschafte, 1926. november
64) Margenau; 1967, 218. o.
65) Jung-Pauli; 1912.
66) Ugyanott; 164. o.
67) Jung; 1960, 317. o.
68) Jaffé; 1967, 264. o.
69) Jaffé, szerk.; 1963, 152. o.
70) Jung; 1960, 318. o.
71) Moser; 1950, 257. o.
72) Jung; 1960, 438. o.
73) Ugyanott, 318. o.
74) Ugyanott, 441. o.
75) Ugyanott; 511. o.
76) Ugyanott; 435. o.
77) Ugyanott; 445. o.
78) Ugyanott; 511. o.
79) Ugyanott; 436. o.
80) Ugyanott; 438. o.
81) Ugyanott; 440. o.
82) Ugyanott; 444-445. o.
83) An Outline of Philosophy, 163. o.
84) Hook; 1959.
85) Jung; 1960, 514. o.
86) Ugyanott; 515. o.
87) Hardy; 1965, 242. o.
88) Pico della Mirandola; 1557, 40. o.
89) Kepler; 1609, 28. fej.
90) Ugyanott.
91) Schopenhauer; 1850, 219. o.
92) Ugyanott, 224. o.
93) Ugyanott, 225. o.
94) Koestler; 1964, 28. o.
95) Whitehead; 1934, 181.
96) Koestler; 1968, 260. cx
97) Bleibtreu; 1968, 215-219. o.
98) Von Bertalanffy; 1952, 112. o.
99) W. G. Walter; 1969, 37. o.
100) W. G. Walter; 1969
101) Haynes; 1970, 364. o.
102) Margenau; 1967, 223-224. o.
103) Broad; 1949, 291-309. o.
104) Idézi: Dobbs; 1967, 239. o.
105) Dobbs; 1967, 239. o.
106) Hayes; 1962, 161. o.
107) Burt; 1968, 50, 58-59. o.
108) Burt; 1962, 86. o.
109) Idézi: Sciama; 1959, 99. o.
110) Ugyanott.
111) Pico della Mirandola; 1557, 40. o.
112) Price; 1949, 105-113. o.
113) Heywood; 1959, 212. o.
IRODALOMJEGYZÉK
BALFOUR, the Countess of: Proc. SPR., 52. k., 189. rész, 1960.
február.
BATEMAN, E: lásd: Soal, S. G.
BELOFF, J., és EVANS, L.: Journal of the SPR., 1961. 41, 41-46.
VON BERTALANFFY, L.: Problems of Life. New York, 1952.
BIRCHALL, .J. Lásd: Guthrie, M.
BLACK, S.: Mind and Body. London, 1969.
BLEIBTREU, J.: T/m Parable of the Beast New York, 1968.
BOHM, D.: Quantum Theory. London, 1951.
BRIER, R. Lásd: Rhine, J. B. (1968).
BROAD, C. D.: Philosophy, XXIV. k., 1949, 291-309.
BROAD, C. D.: Lectures on Psychical Research, London, 1962.
BROAD, C. D.: J. of SPR, 1970. december
BROWN, G. Spencer: Statistical Significance in Psychical
Research; Nature, 1953. július 25.
BROWN, G. Spencer: Probability and Scientific Inference. London
1957.
BURT, Sir Cyril: The Scientist Speculates – An Anthology of Partly
Baked Ideas. Lásd: Good, I. J., szerk.
BURT, Sir Cyril: Psychology and Purapsychology; in: Science and
ESP Lásd: Smythies, J. R. szerk.
BURT, Sir Cyril: Psychology and Psychical Research. The
Seventeenth Frederick W. H. Myers Memorial Lecture. London:
SPR, 1968.
CARINGTON, W.: Telepathy London, 1945.
CHAUVIN, R., és GENTHON, J.: Zeitschrift für Parapsychologie
und Grenzgebiete der Psychologie, 1965, 8, 140-147.
CUMMINGS, Geraldine: Swan on a Black Sea, London: 1. kiadás:
1965; 2. kiadás: 1970.
DOBBS, A.: Proc. SPR, 57. k., 197, 1965. augusztus.
DOBBS, A.: The Feasibility of a Physical Theory of ESP in:
Science and ESP Lásd: Smythies, J. R., szerk.
ECCLES, Sir John: The Neurophysiological Basis of Mind Oxford,
1953.
EDDINGTON, A. S.: The Nature of the Physical World Cambridge,
1928.
EDDINGTON, A. S.: The Philosophy of Physical Science.
Cambridge, 1939.
EVANS, L.: lásd: Beloff, J.
EYSENCK, H. J.: Sense and Nonsense in Psychology, Penguin,
1957.
FIRSOFF, V. A.: Life, Mind and Galaxies, Edinburgh és London,
1967.
FISK, G. W. és WEST, D. J.: Psychokinetic Experiments with a
Single Subject; Newsletter of the Parapsychology Foundation,
Inc., 1957. november-december
FRASER, J. T.: szerk., The Voices of Time, London, 1968.
FREUD, S.: Psychoanalysis und Telepathy; Gesammelte Werke,
XVII. k. London, 1941.
FURTH, H. P.: New Yorker, 1956. november 10.
GAMOW, G.: Thirty Years That Shook Physics. New York, 1966.
GARDNER, M.: The Ambidextrous Universe. London, 1967.
GENTHON, J.: lásd: Chauvin, R.
GOOD, I. J.: szerk. The Scientist Speculates – An Anthology of
Partly Baked Ideas, London, 1962.
GREY WALTER, W.: Observations on Man, His Frame, His Duty
and His Expectations. Cambridge, 1969.
GREY WALTER, W.: The Evoked Potentials (szerk. Cobb és C.
Morocutt). Elsevier, 1967.
GUERNEY, E., MYERS, F. W. H. és PODMORE, F.: Phantasms of
the Living London, 1886.
GUTHRIE, M., és BIRCHALL, J.: Proc. SPR., 11, k. 24-42, és III.
k., 424-452.
HANSEL, C. E. M.: ESP: A Scientific Evaluation, London, 1966.
HARDY, Sir Alister: The Living Stream. London, 1965.
HAYES, J. S.: in: The Scientist Speculates – An Anthology of
Partly Baked Ideas. Lásd: Good, I. J., szerk.
HAYNES, Renee: The Hidden Strings, London, 1961.
HAYNES, Renee: J. of SPR., XLV. k. No. 745, 1970. szeptember.
HEISENBERG, W.: Der Teil und das Ganze. München, 1969.
HEYWOOD, Rosalind: The Sixth Sense. London, 1959.
HEYWOOD, Rosalind: Notes on Changing Mental Climates and
Research into ESP in Science and ESP, lásd: Smythies, S. R.,
szerk.
HOOX, S.: Conscience and Consciousness in Japan,
Commentary, 1959. január
JAFFÉ, A.: szerk., Memories, Dreams, Reflections by C. G. Jung
London, 1963. (Emlékek álmok, gondolatok. Európa, 1987.)
JAFFÉ, A.: C. G. Jung and Parapsychology in: Science and ESP
lásd: Smythies, J. R., szerk.
JEANS, Sir James: The Mysterious Universe. Cambridge, 1937.
JUNG, C. G.: Das Uneingeschrankte Weltall (Zürich, 1948). S. E.
White előszava a német kiadáshoz.
JUNG, C. G.: Synchronizität als ein Prinzip akausaler
Zusummenhange in: Jung-Pauli, Naturerklarung und Psyche.
Studien aus dem C. G. Jung Institut, Zürich, 1952. IV. Lásd még:
Pauli, W.
JUNG, C. G.: The Structure and Dynamics of the Psyche;
Collected Works, VIII. k. Tr Hull, R.F.C. London, 1960.
JUNG, C. G.: Memories, Dreams, Reflections by C. G. Jung. Lásd:
Jaffé, A.
KAMMERER, Paul, : Das Gesetz der Serie. Deutsche Verlags-
Anstalt Stuttgart-Berlin, 1919.
KEPLER, J.: De Stella Nova, 1609. Opera Omnia, szerk. Ch.
Frisch. Frankofurti et Erlangae, 1858-1871.
KOESTLER, A.: The Yogi and the Commissar London, 1945.
KOESTLER, A.: Insight und Outlook. London, 1949.
KOESTLER, A.: The Sleepwalkers. London, 1959. (Alvajárók.
Európa, 1996.)
KOESTLER, A.: The Act of Creation. London, 1964. (Teremtés.
Európa, 1999.)
KOESTLER, A.: The Lotus and the Robot. London, 1960.
KOESTLER, A.: The Ghost in the Machine. London, 1967.
(Szellem a gépben. Európa, 2000.)
KOESTLER, A.: Drinkers of lnfinity. London, 1968.
KOESTLER, A.: The Case of the Midwife Toad London, 1971. (A
dajkabéka esete. Európa, 2002.)
KOESTLER, A. és SMYTHIES, S. R.: szerk. Beyond Reductionism
– New Perspectives in the Life Sciences. The Alpbach
Symposium. London, 1969.
KRIPPNER, S., és ULLMAN, M.: Proc. Parapsychological
Association, 1968. No. 5.
LESHANN, L.: J. of Transpersonal Psychology. 1969. ősz.
LODGE, Sir O.: Proc. SPR., II. k. 180-200. o.
MARGENAU, H.: ESP in the Framework of Modern Science, in:
Science and ESP, lásd: Smythies, J. R., szerk.
della MIR.ANDOLA, Pico: Opera Omnia. Basle, 1557.
MOSER, F.: Spuk, Baden bei Zürich, 1950.
MURRAY, G.: Presidential Address, Proc. SPR., XLIX. k. 181.
rész, 1952. november Reprint: in: Science and ESP; lásd:
Smythies, J. R., szerk.
MYERS, F. W. H.: lásd: Guemey, E.
NAUMOV, E. K.: J. of Paraphysics, IV. k. No. 2, 1970.
OPPENHEIMER, J. R.: Science and the Human Understanding.
New York, 1966.
PAULI, W.: Der Einfluss Archetypischer Vorstellungen auf die
Bildung Naturwissenschaftlicher Theorien bei Kepler in: Jung-
Pauli, Naturerklärung und Psyche. Lásd: Jung, 1952.
PODMORE, F.: lásd: Guemey, E.
PRATT, J. G.: lásd: Rhine, S. B., 1957.
PRICE, H. H.: Hibbert, J., XLVII. k. 105-113. o., 1949.
PRICE, H. H.: Psychical Research and Human Personality in:
Science and ESP, lásd: Smythies, J. R., szerk.
PRZIBRAM, H.: Paul Kammerer als Biologe. Monistische
Monatshefte, 1926. november
REICHENBACH, H.: The Direction of Time. California and
Cambridge, 1956.
RHINE, J. B.: The Reach of the Mind, New York, 1947.
RHINE, J. B. és PRATT, J. G.: Parapsychology – Frontier Science
of the Mind, Springfield, III., 1957.
RHINE, J. B. és BRIER, R.: Parapsychology Today. Durham, N.
C., 1968.
RHINE, L.: ESP in Life and Lab. London, 1957.
RHINE, L.: Hidden Channels of the Mind London, 1961.
RUSSELL, B., An Outline of Philosophy. London, 1927.
SCHMEIDLER, Gertrude: Extra-Sensory Perception. Atherton
Press, 1969.
SCHMIDT, H.: J. of Parapsychology, XXXIII. k. No. 2, 1969. június.
SCHMIDT, H.: J. of Parapsychology, XXXIII. k. No. 4, 1969a.
december
SCHMIDT, H.: J. of Parapsychology, XXXIV. k. No. 3, 1970.
szeptember
SCHMIDT, H.: J. of Parapsychology, XXXIV. k. No. 4, 1970a.
szeptember
SCHMIDT, H.: New Scientist, 1971. június 24.
SCHOPENHAUER, A.: Sämtliche Werke, VIII. k. Stuttgart, 1950.
SCIAMA, D. W.: The Unify of the Universe. London, 1959.
SIDGWICK, Mrs. Henry: Proc. SPR., XXXIV. k. XCII. rész, 1924.
december, 212.
SINCLAIR, U.: Mental Radio, Albert Einstein előszavával;
Springfield, Illinois, 1930.
SMYTMIES, J. R.: szerk., Science and ESP, London, 1967.
SMYTHIES, J. R.: lásd: Koestler, 1969.
SOAL, S. G. és BATEMAN, F.: Modern Experiments in Telepathy.
London, 1954.
TMOMSON, Sir G.: Nature, 187. k. 1960, 837-841.
THOULESS, R. M. és WIESNER, B. P., Proc. SPR, XLVIII. k. 177-
196.
THOULESS, R. M.: J. of Parapsychology, XII. k. 192-212. o.
TYRRELL, G. N. M.: The Personality of Man. Penguin, 1947.
ULLMAN, M.: lásd: Krippner, S.
UPDIKE, J.: Cosmic Gall in: Telephone Poles and Other Poems.
New York, 1963.
VERRALL, Mrs. A. W.: Proc. SPR., XXIX. k. LXXII. rész, 1916.
február 23., 64.
WADDINGTON, C. M.: The Strategy of the Genes. London, 1857.
WEAVER, W.: Lady Luck und the Theory of Probability New York,
1963. (Szerencse kisasszony. A valószínűség elmélete.
Gondolat, 1979.)
WELLS, M. G.: The Country of the Blind London, 1911. (A vakok
országa. Európa, 1969.)
WEST, D. S.: lásd: Fisk, G. W.
WHITEHEAD, A. N.: Nature and Life. Cambridge, 1934.
WHITROW, G. J., Time and the Universe, in: The Voices of Time.
Lásd: Fraser, J. T., szerk.
WIESNER, B. P.: lásd: Thouless, R. H.
JEGYZETEK
[1] A Neue Freie Pressé-t a The Times ausztriai megfelelőjének tekintették, de stílusa
valamivel dagályosabb és lelkesebb volt, mint az utóbbié.
[2] Ahol nem tüntettem fel más forrást, ott az idézet Lacerta Kammerer leveleiből származik
– A. K.
[3] A dalokat több mint fél évszázados feledés után felelevenítették és rögzítették, hogy egy,
e könyvön alapuló BBC-tévéadásban elhangozhassanak.
[4] Alma Mahler-Werfel (ahogy később ismerték) előszeretettel játszotta Ausztria híres
férfiai mellett a végzet asszonyának szerepét. A Kammerer-epizód után közfeltűnést
keltő románcot folytatott a festő Oskar Kokoschkával, ezután az építész Walter
Gropiusszal kötött, közfeltűnést keltő házasság, majd az író Franz Werfellel kötött,
közfeltűnést keltő, újabb házasság következett, hogy ne is említsem a közfeltűnést keltő
kisebb kalandokat. Emlékirataiban (melyeket maga a szerkesztő veszedelmesen
szeszélyesnek és öntörvényűnek jellemzett) elbeszéli, hogy Kammerer egy „vonakodva
adott csók után” őrülten beleszeretett, és azzal fenyegette, hogy Gustav Mahler sírján
lövi főbe magát, ha nem veheti feleségül. Noha leplezetlen rosszmájúsággal ír, és szinte
minden állítása hamis, Kammerer rajongása és romantikus fenyegetőzése valamelyest
mégis hihető, mert összhangban áll a nőkhöz való byroni viszonyulásával – erről később.
[5] Számos technikai publikációja mellett Experimental Zoologie címmel irt egy
monumentális művet is, melynek hét kötete 1907 és 1930 között látott napvilágot. (vö.:
Sir D’Arcy W. Thompson búcsúztató soraival a Nature-ben; 1945. július 30.)
[6] Leopold von Portheim és Wilhelm Figdor professzor; mindketten botanikusok.
[7] Hogy a dologgal megpróbálkozott, annak bizonyítéka B. T. Child cégének – 113
Pentonville Road, London, N.W. 1‚ hivatásos akvarista, valamint a világ bármely táján
honos vízinövények, halak és hüllők gyűjtője és forgalmazója – egy 1923. szeptember
14-én kelt levele, amelyben visszaigazolják Bateson AIytes obstetricans példányokra
vonatkozó megrendelését. A vorwohlei Enghardt cégtől szalamandrákat is rendelt, de
soha nem publikált se a szalamandrákkal, se a dajkabékával kapcsolatos eredményeket.
[8] Így például Waddington professzor, aki bizonyára rágalmazásért perelné be azt, aki őt
lamarckistáriak nevezné, a véletlen mutációkon alapuló evolúció elméletére azt a
hasonlatot alkalmazta, hogy valaki téglákat dobál halomba abban a reményben, hogy
belőlük egyszer csak lakható ház kerekedik; ami pedig a természetes kiválogatódást
illeti, hát az csupán annyit mond, hogy azok az egyedek hagyják a legtöbb utódot maguk
után, amelyek a legtöbb utódot hagyják maguk után. Tiszta tautológia.
[9] Másutt ezt írja: A körülmetélés elterjedt a mohamedánok között, és sokkal régebben űzik
ezt a gyakorlatot, mint a zsidók. Riedel, Észak-Celebesz helyettes helytartója írta nekem,
hogy arrafelé hat-tíz éves korukig pucéran szaladgálnak a kisfiúk. Megfigyelte, hogy
sokuk előbőre jelentősen kurtább a megszokottnál, és úgy véli, hogy ez a körülmetélés
örökletes hatása.
[10] Kepler: Astronomia Nova, 1609, Előszó.
[11] Ez a megfigyelés összhangban áll a közelmúltban a Berkeley Egyetemen David Krench
és kutatócsoportja által egészen más céllal végzett kísérletek eredményeivel.
[12] Legfőképpen ez a különbözőség váltotta ki Bateson kritikáját. A szalamandrák azonban
nem az egyedüli állatok, amelyek a fajon belül figyelemreméltóan eltérő szaporodási
szokásokat mutatnak, és ha Kammerer kozmetikázni akarta volna eredményeit, inkább
elsiklott volna az eltérések fölött ahelyett, hogy oldalakon keresztül, szinte túlzó
részletességgel számolt volna be róluk.
[13] Korábbi kísérletek megerősítették, hogy a lepényhal és más laposhal-fajok, amelyek az
altalaj színének megfelelően változtatják testszínezetüket, elveszítik ezt a képességüket,
ha megfosztják őket látásuktól. A szalamandra esetében Kammerer bőrátültetési
kísérletekkel is igazolta állítását, Przibram és mások pedig megvakított állatokkal
támasztották alá az eredményeket. Ezen egyszerű, de kegyetlen módszer
alkalmazására Kammerer nyilvánvalóan képtelen volt rászánni magát.
[14] Przibram professzor leánya, jelenleg Teleki grófné.
[15] A Bateson-iratokat (köztük Bateson levelezését és különböző feljegyzéseit) Gregory
Bateson professzor az American Philosophical Society könyvtárában helyezte el;
köszönettel tartozom neki, amiért lehetővé tette számomra, hogy tanulmányozzam az
anyagot, amelyre a továbbiakban mint a Bateson-iratokra hivatkozom.
[16] A magasnövés génje. „M” domináns; az alacsony termetért felelős gén, „a” recesszív;
ezáltal a négy lehetséges kombináció – MM, aM, Ma, aa – közül az első három magas
növésű, és csak az utolsó eredményez törpe növényeket.] A Mendel publikált kísérleti
eredményeiben közölt tényleges arány rendkívül közel állt a 3 : 1-hez, s ez túl szép volt
ahhoz, hogy igaz legyen; a későbbi kutatók ezrei közül egynek sem sikerült a 3 : 1-hez
ennyire közel eső arányokat megfigyelnie. Sir Ronald Fischer, korának legnagyobb
statisztikai matematikusa bizonyította be, hogy a Mendel cikkében közölt adatok nem
lehetnek igazak, mert egyszerűen elképzelhetetlen – hacsak csodába illő véletlenekkel
nem számolunk -‚ hogy ilyen arányok adódjanak. ** [A négy lehetséges változat
számarányára – akárcsak a kockavetés eredményeire – a valószínűség törvényei
vonatkoznak, s ennek a kísérletező gondosságához vagy felkészültségéhez semmi
köze.
[17] A Bateson-iratok. Bateson Kammererhez írt levelének egy kézzel írt másolata,
Kammerer válaszának eredeti példánya maradt fenn (angolul írta).
[18] Lásd a 3. függelékben a vitát Boulengerrel, aki megpróbálta, de neki sem sikerült.
[19] Az ifjabb Boulengert.
[20] Lukács, 10. 33.
[21] A levél másolatához tűzött kézírásos cédulán Bateson felesége a következőket írta:
„Nem emlékszem hogy Martin látta-e a példányt. Úgy rémlik, látogatása idején Przibram
nem tartózkodott Bécsben, s így Martin semmit sem láthatott Kammerer kísérleteiből”
[22] Fellow of the Royal Society – a Királyi Társaság rendes tagja. (A ford.)
[23] J. Stanley Gardiner, Kammerer lelkes támogatója.
[24] Valójában – mint látni fogjuk – jóval több jeles és kiemelkedő tudós volt jelen.
[25] Valójában angolul; Kammerer csak a vita során tért át anyanyelvére.
[26] Levelének kelte: 1970. július 24.
[27] Ti.: hogy Kammerer londoni előadása alkalmával is elvégezhette volna a vizsgálatot. (A
ford.)
[28] Az osztrák törvények bizonyos jogi kacskaringói révén az Anna Walttal kötött
házasságot semmisnek lehetett nyilvánítani, és újraérvényesíteni a Felicitasszal kötött
(katolikus) frigyet.
[29] A végzet asszonya. (A ford.)
[30] Az elszigetelten élő fajok átalakulása és annak okai a dalmát szigeteken élő gyíkok
összehasonlítása és a velük folytatott kísérletek alapján
[31] MacBride a mirigyekről folyó vita egy későbbi szakaszában válaszolt Noble vádjaira.
[32] Bauer, Bateson és Boulenger kritikájára csak hat év eltelte után válaszolt. A vita
tetőpontján Bateson egymaga öt levelet közölt a Natute-ben (Kammerer más ellenfeleit
nem is említem), míg Kammerer mindössze kettőt. Általában MacBride-ra hagyta a
támadásokkal szembeni védekezés feladatát.
[33] Ugyanezek a felvételek láthatók Kammerer The Inheritance of Acquired Characters
(New York, 1925), illetve Neuvererbung (Stuttgart, 1925) című könyveiben is.
[34] A cambridge-i bemutatón jelen volt legalább két herpetológus szakértő; ifj. Boulenger
és dr. Gadow; rajtuk kívül Michael Perkins, J. B. S. Haldane, W. H. Thorpe, Gregory
Bateson, dr. Quastel, dr. Harrison Matthews, Sir Sidney Harmer, Stanley Gardiner
professzor, G. H. F. Nuttall professzor, G. Evelyn Hutchinson, N. H. Vevers, H. Graham
Cannon professzor, dr. Borradaile, Mrs. Onslow, F. Potts és mások. Teljes egészükben,
kihagyás nélkül idéztem a szemtanúk minden hozzáférhető beszámolóját.
[35] Hydén az atyja annak az elméletnek, amely szerint az emlékezés az agysejteknek az
RNS-t és sajátos fehérjéket érintő, molekuláris szinten bekövetkező biokémiai
változásain alapul.
[36] Az első nemzedék ezen adaptív változása soha nem volt kérdéses, csupán az, hogy
örökletesek-e.
[37] A végzetes katasztrófák kivételével, természetesen.
[38] Az RNS az a „hírvivő” szubsztancia, amely a DNS-ben kódolt információt szállítja a
sejtekben lévő „fehérjegyárakba”. A „központi dogma” szerint az információ csak egy
irányba közlekedhet: a DNS-től az RNS közvetítésével a fehérjék felé.
[39] Massachusetts Institute of Technology
[40] F. B. Salisbury; Nature, 224, 342 (1969) – J. M. Smith; Nature, 225, 563 (1970) – L. M.
Spetner; Nature, 226, 948 (1970).
[41] Szellem a gépben; Második rész – Válni valamivé (magyarul: Európa, 2000 – ford.
Makovecz Benjamin).
[42] A róla elnevezett Pauli-elv, a kvantumelmélet egyik sarokkövének megfogalmazója.
Felismeréséért 1945-ben Nobel-díjat kapott. Megállapította, hogy léteznie kell egy addig
ismeretlen részecskének, később sikerült is azonosítani a leírásának teljességgel
megfelelő neutrinót, amely minden elemi részecske közül a legkülönösebb.
[43] Ifjabb Boulenger (megh. 1946) igen kedves és jó humorú ember lehetett. Számos
gyűjtőutat tett, mindig a tengereken, és mindig idegen országbeli hajók fedélzetén. Egyik
barátom, aki jól ismerte őt, egyszer megkérdezte, miért részesítette előnyben a
külföldieket, s azt a meglepő választ kapta: „Bennük nincs meg ez a képtelen elképzelés,
hogy először az asszonyok és a gyermekek...”
[44] Kammerer nem tudta, hogy az aubreuvoir szó kis tavacskát is jelent, de a kísérlet
szempontjából ez teljesen érdektelen.
[45] Halpenészgombák. (A ford.)
[46] Sulla regenerazione nei Tunicata; Bolletino Soc. Nat. Napoli, I. sorozat, 5. évf., 1891. (E
cikk kivonata megjelent a Naples Zoolagischer Jahresbericht-ben – 1891 – a Tunicata
címszó alatt.)
[47] Sind die Extremitäten der Frösche regenerationsfähig?; Arch. EntwMech., I. kötet,
1894.
[48] Occam borotvája – voltaképpen a tudományos takarékosság alapelve, egyszerű
megfogalmazásban: egy ismeretlen dolog vagy jelenség magyarázatakor a lehető
legkevesebb új tényező bevezetése kívánatos (entia non sunt multiplicanda praeter
necessitatem). (A ford.)
[49] Dr. Eugene B. Konecci (a NASA kebelében működő Office of Advanced Technology
Biotechnology and Hurnan Research igazgatója) beszéde az International Astronautic
Federatíon tizennegyedik találkozóján (Párizs, szeptember 26. – október 1.).
[50] Például: International Herald Tribune, 1971. június 23.
[51] C. E. M. Hansel: ESP: A Scientific Evaluation (London, 1966). A Hansel-vitához, lásd
még: C. D. Broad: Lectures on Physical Research (Routledge & Kegan Paul, 1962)
függelék a III. fejezethez; Gertrude Schmeidler: Extra-Sensory Perception (Atherton
Press, 1969), és Cyril Burt tanulmánya a Science and ESP című kötetben (szerk.: J. R.
Smythies) (Routledge & Kegan Paul, 1967).
[52] A leghíresebb eset talán Mrs. Winifred Coombe-Tennanté. Ő volt az első nő, akit a brit
kormány az Egyesült Nemzetek közgyűlésébe delegált. Ismert médium volt, és Mrs.
Willet néven produkált szellemírásokat. Ezt a képességét még családja előtt is titokban
tartotta. Az elágazásokban és bonyodalmakban bővelkedő, a korábbi miniszterelnököt,
Lord Balfourt és más prominens személyiségeket is érintő történet iránt érdeklődő
Olvasónak a következő olvasmányokat ajánlom: The Palm Sunday Case; New Light on
an Old Love Stoty (Proceedings, Society for Physical Research, 52. k., 189. rész, 1960.
február); Rosalind Heywood: The Sixth Sense (London, 1959); Geraldine Cummings:
Swan on a Black Sea (London, 1965., átd.: 1970).
[53] Burt professzor 1968-as, Myers tiszteletére tartott előadásán (Burt, 1968, 59. o.)
elhangzott tanulságos megjegyzése szerint: „Számos kutatás mutatta ki, hogy a civilizált,
felnőtt ember analitikus, intellektuális gondolkodása mindenfajta paranormális
észlelésnek erőteljesen ellenáll. A közelmúltban Rober és Henie Brier végzett el egy
kísérletsorozatot, amelyben a részt vevő alanyok mindannyian a Mensa tagjai voltak –
ennek a társaságnak azok lehetnek a tagjai, akik intelligenciahányadosuk alapján a
népesség felső két százalékához tartoznak. Eredményük minden ESP-tesztben
jelentősen alacsonyabb volt a puszta valószínűség alapján várhatónál. A kísérlet azt a
tényt támasztja alá, hogy a sikeres találatok hiánya nem szükségképpen negatív
eredmény; igen fontos, hogy a feltűnő arányeltolódást nemcsak a »pszi-találatok«,
hanem a »pszi-mellétalálatok« esetében is konkrét adatnak, pozitív eredménynek kell
tekinteni.” (R. és H. Brier): ESP Experiments with High IQ Subjects; J. B. Rhine és R.
Brier: Parapsychology Today, 1968.)
[54] A legmeggyőzőbb eredményeket angol kutatók produkálták, elsősorban Thouless
cambridge-i pszichológus és dr. Soal matematikus.
[55] A feljegyzésekben megtalálhatók azok eredményei is, akiket egy előzetes próba után
elutasítottak, mert eredményeik átlagosak vagy az átlag alattiak voltak.
[56] Az egyes radioaktív elemek úgynevezett felezési ideje állandó; ez az az időtartam,
amely alatt bármely mennyiségnek pontosan a fele bomlik el.
[57] A szélesebb körben használt Gauss-görbe helyett az úgynevezett Poisson-féle
eloszlást alkalmazta.
[58] Nem tévesztendő össze a vitatott hitelességű spiritualistával, Harry Price-szal.
[59] S. G. Soal és F. Bateman: Modern Experiments in Telepathy (Faber & Faber, London,
1954).
[60] Elődei Beloff és Evans voltak (JSPR 1961, 41, valamint Chauvin és Genthon:
Zeitschrift für Parapsychologie und Grenzgebiete der Psychologie, 1965, 8.).
[61] Lásd például.; New Scientist and Science Journal, London, 1971. június 24. (H.
Schmidt: MentaI Influence on Random Events; és az azt követő olvasói levelek- 1971.
július 15., július 29. és augusztus 5.)
[62] Az Olvasó talán unalmasnak találja a Nobel-díjak gyakori emlegetését. Csupán az a
szándékom, hogy ezzel is éreztessem: az e fejezetben tárgyalt különös fizikai és
pszichológiai elméletekhez nem elmebetegek neve kapcsolódik, hanem a saját
területükön legkiemelkedőbb tudósoké.
[63] Kivonulás könyve, 20. 4.
[64] De Broglie 1929-ben, Schrödinger pedig 1931-ben kapott Nobel-díjat. Életem során
mindkettejükkel összehozott a sors. Kiküldött tudósitóként Párizsban abban a
kiváltságban részesültem, hogy elsőként készíthettem interjút de Broglie-val, alig néhány
órával Nobel-díjának átvétele után. Az interjúnak köszönhetően akkori munkahelyemen,
az egész Európára kiterjedő Ullstein-sajtócégnél tudományos szerkesztővé neveztek ki.
Schrödingerrel először Berlinben találkoztam még a háború előtt, legközelebb pedig csak
1957-ben, ekkor azonban szoros barátságot kötöttünk, s 1961-ben bekövetkezett
haláláig együtt töltöttük a nyári hónapokat a tiroli Alpbachban. A falu Schrödinger
jelenlétének köszönhetően a világ elméleti fizikusainak zarándokhelye lett.
[65] A pikantéria kedvéért még azt is hozzátehetnénk, hogy az elektront az 1890-es évek
végén Sir George Thompson atyja, Sír Joseph J. Thompson fedezte fel, aki egyébként a
Society for Psychical Research egyik legelső tagja volt.
[66] Nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy idézzem Sir Cyril Burt Psychology and
Parapsychology című esszéjének egy tanulságos lábjegyzetét: „Hogy a modern fizika
alapstruktúrája milyen messze esik érzékszervi tapasztalataink tudomásul vehető
tartalmától, azt jól szemlélteti az »energia« története, s Einstein váratlan felismerése,
hogy ez az energia a »tömeggel«, az »anyaggal« azonos... A pszichológus bátorkodik
megjegyezni, hogy az anyag és energia közti réges-régi különbségtétel oka, hogy
érzékszerveinket biológiai szükségleteink alakították ki. A tömeg gravitációs hatásának
(például a bőrűnkre hulló homokszem »ütésének«) tapintási jellegű érzékeléséhez
legalább 0,1 grammnyi anyag (kb. 1020 erg) szükséges; a kinesztétikus tapasztalathoz
(egy súly felemelése) pedig még ennél is több. Ugyanakkor a szemünk annyira érzékeny,
hogy a sugárzó energiának már 5 kvantumnyi mennyiségéről is tudomást szerezhetünk;
ez 10-10 ergnyi energiát, vagy még ennél is kevesebbet jelent. Az ember érzékszervei
tehát 1030-szor finomabban érzékelik az energiát, mint a tömeget. Ha e kettőt egyforma
finomsággal érzékelnénk, lényegi azonosságuk magától értetődő tény lenne számunkra,
s nem paradox feltételezés. Ha látnánk a fényt, egyben éreznénk is a fotonok nyomását
vagy becsapódásait; a tömeget és az energiát eleve úgy tekintenénk, mint egyazon
dolog érzékelésének különböző módjait...”
Hozzátehetnénk még, hogy ha tapintóérzékünk ugyanilyen mértékben lenne finomabb,
Eddington szilárd, kemény asztala érzékelésünkben (ha nem is teljesen) a másik, a
szellemasztallá alakulna át.
[67] A Quark szó németül túrót, vagy egy irgalmatlanul büdös, lágy sajtféleséget jelent.
[68] A pozitron egy pozitív töltésű elektron – vagy antielektron; lásd alább.
[69] Reines és Cowan, a neutrinó felfedezői a közelmúlt években felhagyott sóbányák
mélyén rendezték be laboratóriumukat, hogy tiszta neutrinósugárzást „foghassanak”
olyan mélységben, ahová egyetlen más részecske sem képes lehatolni.
[70] N. Kiss Zsuzsa fordítása.
[71] Ezt a történetet George Gamow-tól vettem át (Gamow; 1966, 132. o.); álljon itt egy
másik Dirac-anekdotája is; „Dirac hihetetlenül pontos megfigyelőképességének egy
másik példája irodalmi természetű. Barátja, Peter Kapica orosz fizikus odaadta neki
Dosztojevszkij Bűn és bűnhődésének egy angol kiadását, hogy olvassa el. – Hogy
tetszett? – kérdezte Kapica, amikor Dirac visszaadta a könyvet. – Jó – felelte Dirac -‚ de
a szerző az egyik fejezetben hibázott. Két napnyugtáról írt ugyanazon a napon. – Ez volt
Dosztojevszkij regényével kapcsolatban minden észrevétele.” (Gamow; 1966, 121-22.
o.)
[72] Az Olvasó iránti irgalmasságból nem magyarázom meg részletesen ezeket a
kifejezéseket.
[73] N. Kiss Zsuzsa fordítása.
[74] Lásd például O. J. Withrow bírálatát; The Voices of Time; szerk. J. T. Fraser London,
1968.
[75] A cambridge-i Adrian Dobbs c sorok írása idején egy baleset következtében életét
vesztette. Nagyszerű matematikus és fizikus volt, a honvédelemmel kapcsolatos,
szigorúan titkos munkán dolgozott. Ezt megindító nekrológjában C. D. Broad professzor
hozta nyilvánosságra (Journa/ of the Society for Physical Research, 1970. december).
[76] Az imaginárius számok négyzetei negatív értékek, bár a definíció szerint bármely –
akár pozitív, akár negatív – természetes szám négyzete pozitív (mínusszor mínusz
egyenlő plusz). Ezek a számok azonban igen hasznosaknak bizonyulnak a
kvantumfizikában, ahol a normális energia, tömeg és idő mellett egy további dimenzió
bevezetésével egyenértékűek.
[77] A kísérletekről elsőként Wilder Penfield közölt részletesebb beszámolót. (Lásd:
Koestler: Szellem a gépben, II., XV. Az inga lengése – Európa, 2000; ford: Makovecz
Benjamin.)
[78] Eccles; 1953, 271-272. o.
[79] Az érdekesség kedvéért talán megemlíthetem, hogy egy korábbi, 1943-ban megjelent
könyvemben (A jógi és a komisszár) felvetettem egy gondolatot, amely bizonyos
tekintetben megelőlegezi Eccles elméletét az „akaratnak” a „bizonytalan egyensúlyi
helyzetben” lévő agysejtekre gyakorolt hatásáról, amely kiváltja az akaratlagos
cselekvéseket: „Az akaratlagosság az impulzusok és gátlások összjátékának
pszichológiai kivetüléseként is felfogható. Ha ez az összjáték a tudatosság szintjén megy
végbe, a tapasztalat nem a kényszer vagy az elkerülhetetlen választás érzete. A
szabadság e szubjektív tapasztalása annál erőteljesebb, minél inkább a figyelem
fókuszában zajlik a folyamat. A tudatosság és a tudattalan peremvidékén végbemenő
folyamatok eredményeként bekövetkező cselekvések »szórakozott«, félautomatikus
tevékenységek, a tudattalanból indulók pedig az automatizmusok.
A tudatosság fókuszában végbemenő folyamatokból eredő szabadság-tapasztalat
valószínűleg magával a tudatossággal azonos. Lényegi vonása, hogy nem kívülről
befelé, hanem belülről kifelé irányulónak éljük meg; úgy érezzük, hogy eredete nem a
külső környezet, hanem a személyiség. Pszichológiai síkon a szabadság tapasztalata
éppúgy adott valóság, mint az érzékszervi észleletek vagy a fájdalom érzete... Mellesleg:
az ingatag, bizonytalan egyensúly állapota, amely a szabadság megtapasztalását
jellemzi, éppily jellemző a szerves molekulák, illetve a további élettani szintek
jelenségeinek alapvető instabilitására is”
[80] Lewis Carroll; .Alice Tükörorszógban. (Révbíró Tamás fordítása.)
[81] Dobbs legfontosabb cikkének végén (Dobbs; 1965, 333. o.) egy programot javasol,
melyben az ESP-kísérletek során bizonyosfajta EEG-vizsgálatokat végeznének, s ezek –
állítása szerint – igazolnák vagy megcáfolnák elméletét. Remélhető, hogy Dobbs korai
halála ellenére valaki majd elvégzi ezeket a kísérleteket, noha magam (túlságosan
szakmai jellegük miatt itt nem részletezendő okokból) negatív eredményre számítok.
[82] A mai fizika előtt ismeretes négyféle kölcsönhatás: az úgynevezett erős és gyenge
magerok, valamint az elektromágneses és a gravitációs kölcsönhatás – mindegyiknek
megvannak a saját törvényei.
[83] Illusztrációul szolgáljon a következő: a hidrogénatom egy elektronja hollétének
bizonytalansága „pályájának” teljes hosszán „kenődik el”. Egy sörétszemcse
sebességének bizonytalansága ezzel szemben mindössze évszázadonként húsz-
harminc centiméter, helyzetének bizonytalansága pedig az atommag átmérőjének
megfelelő. (Gamow; 1936, 111. o.)
[84] Helmut Schmidt korábban ismertetett, elektronikus berendezések segítségével végzett
kísérleteinek forradalmi jelentősége pontosan abban áll, hogy a vizsgálódás területére
vonta a kvantumi szinteket. E szintek felől azonban a dobókocka szintjére nem
extrapolálhatunk.
[85] És magyar. (A ford.)
[86] N. Kiss Zsuzsa fordítása.
[87] vö.: szerző Kepler-életrajzával az Alvajárók című kötetben (Európa, 1996; ford.:
Makovecz Benjamin). Igen közel áll Kepler szellemi fejlődésének Pauli-féle elemzéséhez
az Encyclopaedia of Philosophy számára írt Kepler-szócikkem is.
[88] Lásd még egyik munkatársa, Aniela Jaffé megjegyzését: „Egy érzékelhetetlen,
pszichikus háttérvilág megfogalmazása csak annyiban módosította a „kísértetek”
problémájának megközelítését, hogy Jung többé nem állította olyan bizonyossággal,
miszerint ezek a jelenések pszichikai komplexusok kivetülései. Nagyon is óvatosan
fejezte ki magát Stewart Edward White The Unobsctructed Universe című könyvéhez írt
előszavában:
Noha egyfelől minden egyedi (jelenés) esetében fenntartásokkal és kritikával élünk,
nincsenek olyan érveink, amelyek egyértelműen megcáfolnák a kísértet létezésének
gondolatát Ez esetben minden bizonnyal meg kelt elégednünk egy talán-nal. (Jaffé;
1967, 267. o.)
[89] Az ember elgondolkodik azon, hogy hatott-e rá egyáltalán bárki is, hogy maga Jung
átolvasta-e a kefelevonatokat. Ha igen, szinte érthetetlen, hogy nem javította ki a
nyilvánvalóan képtelen állításokat, melyek szerint semmiféle kapcsolat vagy
összefüggés sincs a szellem és az agy között.
[90] Pauli esszéjének címe – mint emlékszünk – The Influence of Archetypal Ideas on the
Scientjfic Theories of Kepler; ő azonban (mint maga Kepler is) az eredeti, platóni
értelemben használja az archetípus kifejezést, s nem úgy, ahogyan Jung éjt vissza vele.
[91] Vö.: Jeans: „A huszadik századi fizikatudomány története tisztán emberi szempontból
értékelve egyetlen, folyamatos felszabadulás.” (Idézi: LeShan: 1969, 82. o.)
[92] Freud a British és az American Society for Psychological Researchnek is tagja volt.
1924-ben azt írta Ernest Jonesnak, hogy elhatározta: „meg kívánja adni a telepátia
ügyének a pszichoanalízis által nyújtható segítséget”, Jones azonban tartott tőle, hogy
ezzel a pszichoanalízis válna hiteltelenné, és minden nyilvános állásfoglalásról
lebeszélte őt. Azt is sikerült megakadályoznia, hogy az 1922-es International
Psychoanalytic Congress alkalmával Freud felolvassa Pszichoanalízis és telepátia című
esszéjét, amely így csak szerzője halála után került a nyilvánosság elé.
[93] Ezeket, és más elméleteket részletesebben lásd: pl. Rosalirid Heywood: The Sixth
Sense – Appendix (London, 1959).
[94] Spencer Brown először a Nature 1953. július 25-i számában publikálta elméletét –
Statistical Signuficance in Psychical Research -‚ majd megjelentette Probability and
Scientijic Inference című könyvét (London, 1957). Lásd még Rosalind Heywood rövid
kommentárját a The Sixth Sense című mű 169. oldalán.
[95] Pico della Mirandola harmadik egysége természetesen a Világmindenség és a Teremtő
egybetartozása.
[96] Lásd: 1. függelék.
[97] Ghost in the Machine (London, 1967 – magyarul: Szellem a gépben; Európa, 2000;
ford.: Makovecz Benjamin); Beyond Reductionism – New Perspectives in the Life
Sciences. The Alpbach Symposium; szerk.: A. Koestler és J. R. Smythies (London,
1969).
[98] A hierarchia kifejezés olyasfajta szerveződésre utal, amelyet általában piramissal vagy
lefelé szerteágazó fastruktúrával szokás ábrázolni, például egy államigazgatási
szervezet esetében; de ábrázolható Matrjoska babák többszörösen egymásba
szerveződő rendszereként is.
[99] A szó a görög halosz (egész) szóból és a rész-, elemjelleget érzékeltető -on toldalékból
áll.
[100] Freud metapszichológiájának részletesebb elemzését lásd: Insight and Outlook; X.,
XV. és XVI. fejezet.
[101] The Parable of the Beast (New York, 1968).
[102] A klinikai alkalmazás elterjedésének határt szab, hogy a teljes érzéstelenség csak
mély transzban következik be, s ebbe az állapotba csak a páciensek mintegy öt
százaléka juttatható. Közepesen mély transzállapot az emberek harmincöt százalékánál,
könnyű, felszínes transz pedig gyakorlatilag mindenkinél elérhető. (Black: 1969.)
[103] Szerk.: I. J. Good (London, 1962).
[104] A tudomány egyik vezéralakja, Waddington professzor néhány évvel ezelőtt
próbaképpen felállított egy modellt a szerzett tulajdonságok öröklődésének
mechanizmusára, jelezve, hogy a biokémia mai állása szerint egy ilyen folyamat
feltételezése elfogadható. (Waddington; 1957, 180. o.)
[105] Vö.: Ann Bridge: Moments of Knowing (London, 1970).
[106] Vö.: Louisa Rhine; Hidden Channels of the Mind (London, 1932), és G. W. Lambert
előszava Andrew MacKenzie Ghost and Apparitions (London, 1971) című könyvéhez.
[107] Nature, 1962. december 8. és 1965. február 6.
[108] Renée Haynes: The Hidden Strings (London, 1961).
[109] New Scientist; 1968. október 24.
[110] Nature; 1969. április 26.
[111] A paranormális észlelésről és szimbolizmusról; in: Image and Symbol, Colston Papers,
XII. k., London, 1960.
[112] M. Ullman és S. Krippner: Dream Studies and Telepathy – Parapsychology
Foundation, New York, 1970.
[113] Stanley, Krippner et alia – A Long Distance Sensory Rombardement, a Study of ESP
in Dreams; JASPR., 65. k., No. 4., 1971. október
[114] Vö.: A. R. G. Owen: Can We Explain the Poltergeíst? (New York, 1964.)
[115] The Rosenheim Poltergeist Case – Hans Bender tanulmánya, amelyet a
Parapsychological Association évi közgyűlésén olvasott fel (Freiburg, 1968. szeptember)
– Lásd még: JSPR., 46. k., No. 750, 1970. december
[116] SPR., 46. k., No. 749, 1971. szeptember
TARTALOM
Köszönetnyilvánítás
A DAJKABÉKA ESETE
EGY
1
2
3
4
5
6
KETTŐ
1
2
HÁROM
1
2
3
4
5
NÉGY
1
2
3
4
ÖT
1
2
HAT
1
2
3
HÉT
1
2
3
4
NYOLC
1
2
3
4
5
KILENC
1
2
3
4
5
6
7
8
TÍZ
1
2
EPILÓGUS
1
2
3
1. FÜGGELÉK A SZERIALITÁS TÖRVÉNYE
2. FÜGGELÉK A LEGENDA
3. FÜGGELÉK A MEGISMÉTELHETETLEN KÍSÉRLET
4. FÜGGELÉK A PÁRZÓBÜTYKÖK HELYZETE
5. FÜGGELÉK CIONA
JEGYZETEK
IRODALOMJEGYZÉK
A VAK VÉLETLEN GYÖKEREI
I. AZ ESP ÁBÉCÉJE
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
II. A FIZIKA HÁTOLDALA
2
3
4
5
6
7
8
9
III. SZERIALITÁS ÉS SZINKRONICITÁS
1
2
3
4
6
IV. JANUS
1
2
3
4
5
V. A VAKOK ORSZÁGA
1
2
3
4
5
6
7
8
9
RENÉE HAYNES UTÓSZAVA
JEGYZETEK
IRODALOMJEGYZÉK
JEGYZETEK