Káposztaleves diéta, 90 napos diéta, vércsoport diéta, fogyasztó övek és társaik. Gyertek velem egy izgalmas utazásra a kilencvenes évek információs vadnyugatába!

Nem akarom túl vadregényes színben feltüntetni az említett évtizedet, mégis, ebbe a reményekkel és tévhitekkel teli korba kell visszatérnünk ahhoz, hogy megértsétek, honnan és hogyan indult harcom a túlsúly ellen.

Kezdjük a honnannal. Nem tudom, hogy gyerekként én voltam-e tájékozatlan a témában, vagy tényleg így volt, mindenesetre azt tapasztaltam, hogy sokkal kevesebb információ volt elérhető akkoriban arról, hogy tulajdonképpen hogyan is kéne fogyni.

Ez mondjuk nem meglepő, hiszen ha létezett is már kezdetleges formájában az internet, az elérhető tartalom szegényes volt, és ahhoz is csak keveseknek volt hozzáférése. És persze, ez az ún. „betárcsázós” hozzáférés is ki volt téve annak az állandó veszélynek, hogy valaki (esetünkben jellemzően az édesanyám) a szomszéd szobában felveszi a telefont, és a kapcsolat megszakad. Akik átélték, úgy emlékeznek vissza erre, mint a vietnámi háborút megjárt veteránok a kézigránátok robbanására.

Ekkoriban is léteztek már diétázásról szóló könyvek (Robert Atkins első elhíresült műve 1972-ben jelent meg), de ezekkel itthon, magyar fordításban aligha lehetett találkozni. Persze ilyenkor én elsősorban amúgy is csak indiánregényeket és az ún. Búvár Zsebkönyveket forgattam, így nézzétek el nekem, hogy itt kizárólag az emlékeimre hagyatkozom, és azt mondom, hogy a kilencvenes évek az információs vadnyugat korszaka volt. Minden szempontból, de a fitnesz- és életmódtanácsokat illetően különösen.

Mindez egy furcsa kettősséggel járt: az emberek egyrészt néha ösztönösen (és jól) tudták, hogy mit kell tenniük a fogyáshoz, ugyanakkor mai szemmel megmosolyogtató, bődületes butaságokat is csináltak.

Hogy utóbbinak mi volt az oka, nem tudom. Arra tippelek, hogy a fogyással kapcsolatos kevés (jó vagy rossz) szabály és tanács annál hangosabban kongott a szegényesen berendezett információs térben, és – a már említett technológiai korlátok miatt – ellenőrizni se lehetett olyan könnyen őket, mint ma.

A kalóriaszámolás mint módszer régóta létezett, de úgy emlékszem, Magyarországon még sokáig nem volt divatban. Makrotápanyagokról a kétezres évek elejéig nem nagyon lehetett hallani. Valahol érthető, hiszen a boltban vásárolt ételek csomagolásán általában semmilyen tápanyagértékek nem voltak feltüntetve, mindent úgy kellett kikeresni. Elektromos konyhai mérlege senkinek nem volt, a táplálkozási napló szerepét is legfeljebb a kockás füzet tölthette be.

Tanácsok, praktikák, babonák terjedtek szájról szájra, kézről kézre.

Az emberek sokkal kevesebbet tudtak a fogyás élettani hátteréről, viszont cserébe (vagy éppen ezért?) gyakorlatiasabbak, kísérletezőbb szelleműek voltak. Mari ezt és ezt ette, húsz kilót fogyott, tíz évet fiatalodott, próbáljuk ki mi is, hátha bejön. Ha nem, legfeljebb majd kipróbálunk valami mást.

Így működtek a dolgok. Ekkor még nem bizonytalanított el, döngölt a földbe minket az a vélemény- és szabálytenger, ami ma bárki számára a nap 24 órájában elérhető egy mobiltelefon kijelzőjén keresztül. Az információs bőség kétélű kard: manapság nem csak arról szóló cikkeket, videókat, posztokat találhatunk másodpercek alatt, hogy valamit miért csináljunk – hanem arról is, hogy ezt a valamit miért ne csináljuk. Ennek vannak előnyei, de hátrányai is. Régen talán kevesebbet tudtunk (vagy véltünk tudni), de azt a keveset bátran, ösztönösen, kíváncsian kipróbáltuk.

Életem legelső tudatos fogyási kísérlete is ekkor történt. 10-12 éves lehettem, és sérülékeny önértékelésem a már említett iskolai vegzálásokkal társítva arra sarkallt, hogy megpróbáljak lefogyni. Minden vágyam az volt, hogy én is olyan lehessek, mint a „többiek”, akiknek nem kell bő pólóval eltakarniuk a hasukat. 

Nem emlékszem a pontos körülményekre, így nagyon igyekszem, hogy képzeletem ne színezze ki a tényeket. Szerencsére a valóság is épp elég regénybe illő, ugyanis szüleim (akik akkoriban szintén fogyni próbáltak) birtokába került egy titokzatos, eredetileg írógéppel írt dokumentum másolata, amelynek címe ez volt:

Káposztaleves diéta.

Még ma is beleborzongok e név hallatán, több okból is. Egyrészt azért, mert mint azt látni fogjuk, a levesnek nevezett kotyvasztvány rettenetes volt. Másrészt, az irat (mit irat, papirusztekercs, ereklye!) eredetét homály fedi. Édesanyám úgy emlékszik, ő hozzá takarítónőnkön, Marikán keresztül jutott el, de én azon se lepődnék meg, ha egy sötét sikátorban egy csuklyás alak nyomta volna a kezébe egy viharos estén. Úgy tudom, az ominózus „recept” a 80-as években kezdett el – afféle diétás szamizdatként – faxon és nyomtatásban terjedni a nép körében.

Az ígéret egyszerű és izgalmas volt: ha pontosan, hiba nélkül elkészíted az itt írt levest, és kizárólag ezt fogyasztod korlátlan mennyiségben, fogyni fogsz.

Nem tudom, hogy a felnőttek azonnal átláttak-e a szitán, engem mindenesetre gyerekként lenyűgözött ez a rejtélyes módszer, a leves kitalálóját látatlanban is varázslónak, alkimistának, őrült tudósnak gondoltam. Éberen figyeltem tehát, ahogyan édesanyám a nyolc literes kondérba a létfontosságú összetevőket beledobálta. Bevallom, nem emlékszem, hogy a végtermék a savanyú káposztán és a vízen kívül mit tartalmazott, de abban biztos vagyok, hogy semmi olyat, aminek különösebb táp- vagy élvezeti értéke lett volna.

Utólag, felnőtt fejjel nyilván leesett a tantusz: ha fogyni akarsz, csinálj egy nagy adag bármit, amiben alig van kalória, ellenben a gyomrodat eltelíti. Ebből a valamiből egyél annyit, amennyit nem szégyellsz, mást viszont semmit. Ez volt a titok, az ügyesen leplezett svindli. A káposztalevest 1-2 héten át ettük családilag (merthogy a fogyókúrához én is csatlakoztam), majd egyezményesen megállapítottuk, hogy akár működik, akár nem, azért ez így mégsem emberhez méltó élet. Bár édesapámnak emlékeim szerint kifejezetten ízlett, ő lehetett a kivétel, aki erősítette a szabályt. 

Első fogyási kísérletem tehát kudarcba fulladt.

Egy hasonlóan rejtélyes, ma már nyilvánvaló ökörség volt nem sokkal később az ún. 90 napos vagy más néven szétválasztó diéta. Ennek az volt a lényege, hogy egymás után fehérje-, keményítő-, szénhidrát- és gyümölcsnapok váltakoztak (azóta se értem, miért nem tette szóvá senki, hogy de hát a keményítő is egy szénhidrát!), és minden nap csak a „megengedett” típusú ételeket ehettük. A reggeli kivételt képezett, az mindig gyümölcs volt. Az étrend tartalmazott ételjavaslatokat is, és előírásokat az ebéd és vacsora mennyiségére (figyeljetek, az ördög a részletekben rejlik!).

Hasonlóan a káposztaleveshez, fogalmam sincs, hogy a komoly, okos felnőttek mit gondoltak róla, de az én gyerekfejem számára meggyőzőnek tűnt. Na, nem mintha bármit is tudni véltem volna arról, hogy a szétválasztás pontosan milyen biológiai úton fogja a zsírpárnáimat felszámolni – de ez az egész jó bonyolultnak hangzott, és ami bonyolult, azt biztosan nem hülyeség, nem igaz? (Narrátor: De, hülyeség volt.)

Ezt is követtük egy ideig családilag, több-kevesebb sikerrel, de úgy emlékszem, végül idő előtt hagytuk abba, miután a szétválasztás újdonságának varázsa megkopott, és elkezdtük unni, majd utálni.

Ma már megmosolyogtatóan világos, hogy ennek a diétának mi volt a trükkje: rávett arra (még ha egy idomtalan sunyi módszerrel is), hogy viszonylag természetes ételeket egyél, változatosan, mértékkel, és mindezt csináld legalább három hónapig. A kudarc ellenére megtanított két fontos dologra ez a próbálkozás: egyrészt arra, hogy sok motivációt lehet meríteni abból, ha valamit másokkal együtt csinálunk; másrészt pedig arra, hogy mértékkel szinte bármit ehetünk.

Szerencsére nem tapasztalati úton, hanem csak elmondásokból tudom, hogy ekkortájt ütötte fel a fejét egy „vércsoport diétának” hívott módszer is. Ennek – nevéből kitalálhatóan – az volt a tézise, hogy a különböző vércsoportba tartozó embereknek különböző módon kell táplálkozniuk. A még ma is elő-előforduló „anyagcseretípus” mítosz talán ennek az elméletnek az új köntösbe csomagolt, upgrade-elt változata. Nyilvánvalóan ennek a módszernek sem volt semmi valódi tudományos alapja, de az emberek mégis csinálták, egyeseknek még működött is, fogytak vele, egészségesebbek lettek, jobban érezték magukat a bőrükben.

Hogyan lehetséges ez? Hát kérem szépen, itt is arról van szó, hogy adott egy jól hangzó, másokkal együtt folytatható étrend, ami rávesz arra (bizonyos „tiltott” ételek kizárása útján), hogy ne egyél mindent össze-vissza, és amit eszel, lehetőleg azt is mértékkel tedd.

Ez a tápláléktípusok kizárására épülő fogyókúrák sötét titka (na jó, trükkje) az idők kezdete óta. Azért működnek (már amennyiben működnek), mert először is rendszert visznek az életedbe. A rendszer, legyen bármekkora hülyeség, figyelemre késztet és motivál. Ez önmagában előrelépés a kaotikus, mértéktelen és figyelmetlen táplálkozáshoz képest. Másodszor, a tiltólisták bevezetése szinte mindig azzal jár, hogy amit ehetsz, abból nem tudsz annyit enni (vagy ha éppen tudnál is, nem akarsz), amennyi a testsúlyod fenntartásához elég lenne. Voilà, fogyni fogsz. A legtöbben még ma sem látnak át a szitán, nemhogy a vadregényes kilencvenes években.

A futottak még kategóriában érdemes megemlíteni a korszak tévés („Teleshop”) hirdetéseiből ismert „fogyasztó” elektromos öveket, valamint a különböző hasizomerősítő gépeket. Ezekkel én nem kísérleteztem, de azért rengeteget kínoztam magam felülésekkel a szobámban az autós játékszőnyegen. Remélem, mondanom sem kell, hogy az itt említettek közül egyikkel sem lehetett fogyni, ezekhez képest tehát kalapemelést érdemel még a káposztaleves és a 90 napos diéta is. Utóbbiak butaságok voltak, de legalább működtek.

Csodálatos belegondolni, hogy ekkoriban még mennyire általános volt az a tévhit, hogy létezik helyi fogyás (vagyis célzottan a hasadról lefaraghatod a zsírpárnákat), és mindennek tetejébe az is, hogy ehhez elég, ha magadra teszel egy övet, ami jobb esetben csak remegteti a hájadat, rosszabb esetben villamosan sokkol.

Tisztán emlékszem, hogy mindebben nem volt semmi furcsa, az ember nem vált köznevetség tárgyává, ha kipróbálta ezeket a kétes módon működő diétákat és segédeszközöket. Vajon miért nem? Talán csak nem létezett a nevető közönséget a nevetség tárgyát képező emberrel összekötő csatorna, amit ma olyan hatékonyan látnak el a közösségi médiaplatformok?

Fene se tudja. Azért én csak kiállok eredeti megérzésem mellett, hogy az emberek tényleg kevesebbet tudtak ezekről a dolgokról. Manapság éppen ellenkező a probléma: a túl sok és túl könnyen elérhető – gyakran egymásnak is ellentmondó – információ és vélemény elbizonytalanít, megbénít, eltereli a figyelmünket a lényegről. De ne szaladjunk előre.

Summa summarum, általános iskolásként egyszer sikerült értékelhető fogyást produkálnom: akkor, amikor semmit nem változtattam az étrendemen, de naponta eljártam (meglehetősen rosszul) focizni a haverjaimmal. Ennek jelentőségét akkor még nem fogtam fel, de szerencsére másfél évtizeddel később ez a kirakósdarab is a helyére került.

* * *

A fentiekben egy nyers, nem végleges részletet olvashattatok a készülő könyvemből. A történet természetesen folytatódik, még rengeteg mindenről szeretnék mesélni nektek!

Ezek nagy részét a könyvre tartogatom, de lesz, amit a blogon és/vagy a Patreon oldalamon is megosztok veletek.

Ha pedig nem szeretnétek lemaradni az újdonságokról, kattintsatok ide, és iratkozzatok fel az ingyenes dietcrafting hírlevélre!